borús égbolt
Így is lehet emlékezni
Miért van úgy, hogy valahányszor Lászlóffy Aladár 1975-ben megjelent verskötete kerül a kezembe, legtöbbször a Régi város című verséhez nyílik ki a könyv? Egyszerűen azért, mert itt találom mindig a könyvjelzőt, de főleg azért, mert a már említett évben sokat barangoltam Kolozsváron, s ennek emlékei köszönnek vissza a versből.
Próbálom magam visszaforgatni abba a helyzetbe, s felidézni újból azt a hangulatot, azáltal akkori, fiatalabb magamra találni. Ott állok a híres Fadrusz-szobor mellett, a Szent Mihály-templom közelségében. Figyelem a járókelőket, mert valakitől szeretném megtudni, hogy merre található a Brassó (Brașov) út, ahová szeretnék eljutni, mert annak 36-os számú házában lakik a költő Lászlóffy Aladár. Sokáig nézelődök, míg egyszer csak megpillantok egy magas, szikár öregurat, amint sétapálcával, szürke öltönyben s hozzá illő kalappal a fején közeledik a járdán. Megszólítom, és illedelmesen kérdem tőle, hogy merre van a Brassó út. Végigmér tekintetével, aztán visszakérdez: Maga hová valósi, fiatalember? Mondom, hogy honnan vagyok, mire ő feladja a „leckét”: Hát ide figyeljen – mondja –, beszéde után székely embernek találom, már ezért is illene tudnia, hogy az nem Brassó út, hanem Vörösmarty utca. Megköszöntem eligazítását, hiszen nem lehetett mentség számomra, hogy nem vagyok odevalósi. Megmagyarázta, hogy merre találom meg a Vörösmarty utcát. Aztán elindultam, s amíg megérkeztem a keresett címre, volt időm elgondolkodni az öregúr intelmén. Ezt az utólag, a már említett vers alábbi két sora fakasztja ki emlékeimből: „Én érzem ezt a szemrehányó / és tűrő öreg valakit”.
Lászlóffy Aladárral már előzetesen levelezési viszonyban állottam, habár ez inkább volt egyirányú részemről, mint ide s oda-féle levélröptetés, ami azt jelenti, hogy borítékban én küldözgettem verseket címére. Ő akkor az Előre vasárnapi irodalmi oldalait szerkesztette, s időközönként ott jelentetett meg néhányat verseimből. Levelei rövidek voltak, köztük karácsonyi és újévi üdvözletek. Egy ilyet is őrzök. Semmi cicoma, egy félívnyi papíron egyszerűen ennyi áll: „Szeretettel, barátsággal gondolok rátok, boldog új esztendőt kívánok, Aladár, Kolozsvár, 1974. XII. 26.”
Azt is felajánlotta, ha Kolozsváron járok, föltétlen keressem fel. Ezért jöttem 1975 nyarán Kolozsvárra, hogyha már meg is hívott lakására, találkozhassam a nagy költővel.
Ajtót nyitott, szívélyesen tessékelt be egy kisebb szobába, melynek egyik falát hatalmas könyvespolc takarta, alatta egy heverő. A szoba közepén asztal, mellette egy hölgy ült, akkori élettársa, Kopacz Mária képzőművész dolgozott. Rajzolgatott, nem is nagyon figyelt fel rám, a belépőre. Talán róla (is) írta a költő, hogy: „Asszonyok töltik a barikád mögött a ceruzákat”.
Miután elolvasta kézirataimat, s megtette megjegyzéseit, kiválasztott egy párat közülük, amelyek aztán meg is jelentek a már említett vasárnapi újságban. Közvetlenségével olyannyira meglepett, hogy bennem is felnyíltak a zsilipek. Akkor kaptam tőle ajándékba A következő ütközet című verskötetét, amelynek borítóját éppenséggel élettársa, Kopacz Mária készítette a rá jellemző, egyedi stílusában. Amint olvasom – ki tudja már hányadszor – e kötetben megjelent Régi város ezen sorait: „Rég építettek régi sarkot, / itt csillog most az olvadás, / a kő, a víz, a fák, a fények /s az emberek, ma minden más.” Menten eszembe jut, hogy arról a városról is beszélgettünk, mely a diktatúra éveiben „már nem ismert önmagára”, elvesztette hajdani patináját. Mi másról szólnának a versnek e sorai: „Mintha csak bántott méltóságát / viselné méltán itt a csend: / az utcán hangosan kacagnak, / és nagybeteg van odabenn.” Jelzem, 1975-ben vagyunk: s megint csak a költő soraival érzékeltethető az akkori időszak hangulata: „Nem korabeli senki többé, / ki itt lakik, ki itt lohol, / s egy városrésznyi ember alszik / városa nélkül valahol.”
Elmenőben a költő felhívja a figyelmemet, hogyha kedvem tartja, a főtéri képzőművészeti galériában megtekinthetem Kopacz Mária kiállítását. Nem hagyhattam ki a tárlatnézést. A hosszúkás termű galériában a grafikák között felleltem azt is, amely a könyv borítójára került. Két alak sziluettje (talán a költő és múzsája) bontakozik ki a fekete háttérből. Majd a szomszéd helyiségben, török kávé fogyasztása közben próbáltam rendezni gondolataimat. Találkozásomat a nagy költővel, akit csodáltam, s aki az említett évben is elküldte címemre újévi jókívánságát, de azt már levelezőlapon fogalmazta meg.
Most az esti csendességben e verskötetet forgatva próbálom visszaidézni akkori emlékeimet egymagamban, mert: „a szobám, sarkom, álmom, árnyam, / mely hozzám simul egyedül”.
Kristó Tibor
