Túl a Kalonda-tetőn, Far­kaslaka, Tamási Áron szülőfaluja után van egy kis székely falu, Szentlélek. Ez a kis falu minden nyáron nyaralóhelyet nyújt testvérkémnek, Bencének és nekem. Mi Balázsi Dénes tanár úr legkisebb lányának vagyunk a gyermekei. A mi családunk Szatmárnémetiben lakik, de nem telik el olyan nyár, amikor nem látogatjuk meg a nagyszüleinket, a falut és a helység legfontosabb kincsét, a falumúzeumot. 2016 nyarán a falumúzeum székely kapuját felújították, a népies mintákat felfrissítve. Ezen a nyáron Tatám elvitt minket, Erzsikét (unokatestvérünket), Bencét és engem a múzeumhoz, hogy nézzük meg a felújított kaput, valamint azért, hogy kicsit kimozdítson minket otthonról, a tévé és tablettünk mellől. A kapu előtt megálltunk, mert Tatám felhívta a figyelmünket a fába vésett gyönyörű népi mintákra. Majd az udvaron hagyott minket, míg kihozott két ökör- vagy tehénszarvat, amit kürtnek használtak régen, azzal adtak jelt egymásnak a havasi pásztorok. Bence és Erzsike mindent beleadott a kürtölésbe, így azt a hatást keltették, hogy valóban jelt adnak, és a nyári ég is válaszol nekik – nem is egyszer zengett bele a Fehér-Nyikó völgye. Így beszélgetett a kisfiú s a kislány az éggel, mígnem Nagytatánk előállt néhány kerékfejkarikával, és a drótból készült ügyes kis hajtójukkal. Bemutatta nekünk, miként játszottak vele a falusi gyermekek a maguk feltalálta és készítette játékaikkal. Bal kézzel megfogjuk a karikát, jobb kézbe vesszük a hajtóját, majd annak a végét a karika alá helyezzük. Ezután nem volt más dolgunk, mint kicsit meghajtani, és gondtalanul szaladni a karika után. Bencének az elején nem ment olyan jól, de Erzsike a segítségére sietett: – Így csináld, Bence! – mutatta ügyesen a húgocskám, és utánozni kezdte Tata oktató mozdulatait. Ezek után már egyiküknek sem volt gondja, olyan ügyesen vezettük a karikát, akár a profik. Még versenyt is rendeztünk, de a végére senki sem nyert, mert a versenyszellem izgalmat keltett bennük, és az első centiknél mind a ketten elvesztették az irányítást a karikájuk felett. Erzsike immár 20 métereket tett meg egyfolytában, míg Bence kihívásra vállalkozott: ameddig senki nem figyelt rá, előcsalogatta az öreg múzeumházból a már rég kinézett óriási karikát (kerékráfot), amely talán magasabb is volt, mint a fiúcska. Nagyot néztünk, mikor Bence előhozta, de Erzsike ugrott is, hogy magának is szerezzen egy hasonlót. – Azt hol találtad? – Az ajtó mögött – vetette oda büszkén, még mielőtt Tata meghallotta volna, unokatestvérünknek Bence. Nyugodtan merem elmondani, hogy talán soha életükben nem szórakoztunk ilyen jól. Erzsike fel-alá szaladgált a nagy karikával, eközben a kisöcsém próbálta magához idomítani a karikáját. Ez viszont rakoncátlanabb volt, mint akármelyik állat, ugyanis úgy megindult a vasból készült játék, hogy az körbe-körbe keringett, és a gazdája szédült már utána. Pici lábait szaporán szedte, és a végére a karika feladta a harcot. Bence kimerülve ült le az öreg almafa árnyékába, Erzsike meg Tata boldogan nevettek a kezdeti ügyetlenségen. Ez a jelenet beillett a múltba is: nem volt benne semmi modern találmány, csak boldogság, jókedv és akarat fért meg az udvaron, és ez az egyszerű játék minden múltbéli családban sok mindenre tanított. Előkerült az ostor is, de ez alkalommal fordult a kocka: most Bence lett ügyesebb, sikeresebben csattintott, mint Erzsike. A kishúgom sem adta fel, viszont próbálkozott, minden erejét beleadta Bence, megmutatta a kislánynak, hogy ehhez nemcsak ügyesség, de erő és fiúi rátermettség is kell. Erzsike figyelte Bence bemutatóját, kimeresztette rá, az ő véleménye szerinti, színváltós szemét. A gyakorlás gyümölcse meglett: mindketten csoda jól tudtak karikát vezetni, ostort pattogtatni és kürtölni. De a sok erőbefektetésnek is meglett az eredménye, mert olyan piszkosak és fáradtak lettek estére, hogy többet semmit sem lehetett velük kezdeni, de ez elég is volt – szerintem – egy napra! Otthon mentateával és a Bence kedvenc bundás kenyér ozsonnával várt a mi fáradhatatlan Rózsika nagyanyánk. Ez a délután úgy elrepült, mintha csak egy pillanat telt volna, mivel Erzsike, Bence és én nagyon jól eltöltöttük az időt ezekkel a régi, egyszerű, de felfrissítő játékokkal, valamint a Nagytatánkkal, aki olyan izgalmas ízelítőt adott a múltból, hogy bármelyikünk máskor is szívesen visszautazna az ő vezetésével a régi falu boldog gyermekvilágába. Most, hogy vakációs naplómat zárjam, levonom a tanulságokat, amelyek erre a feledhetetlen látogatásunkból vissza fognak nevetni majd ránk: Első a versenyszellem, amely buzdította Bencét, Erzsikét és a többi gyermeket, hogy jobb és egyre ügyesebb legyen, mint a másik. A második az akarat, ami arra serkentette őket, hogy újból meg kell próbálni azt, ami először nem sikerült. A harmadik a boldogság, ami megtanított, hogy milyen jó érzés örülni egy jól sikerült játék-tanulás után. Szabó Boglárka VII. o. tanuló, Szatmárnémeti [box type="shadow" ]Levélbontás oldalunkon az írásokat, leveleket szerzőik előzetes hoz­zá­járulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, esetenként rövidítve jelentetjük meg. Az itt megjelent vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőségével.[/box]