erős felhőzet
Ideje van az elmúlásnak
Annyiféleképpen mérjük az időt. Egyre sűrűbbnek érzett születésnapokat tartva, megülve húsvétot, karácsonyt. Éves leltárt készítünk, fogadalmakat teszünk, koccintunk az óév elmúltára és az új esztendő beköszöntére. Névnapok, házassági évfordulók, osztálytalálkozók, mind egy célt szolgálnak: mérik a mérhetetlent. A hömpölygő időfolyam tagolás nélkül felfoghatatlan az ember számára, mert végtelen. Szeretünk kereteket létrehozni, hogy aztán beléjük kapaszkodva azt érezhessük, uraljuk a körülöttünk lévő világot és a saját életünket.
Az elmúlásról is megemlékezünk, legtöbbször a vallás mankóira támaszkodva, így segítve a gyászmunkát. Idén harminchárom éve, hogy egy íróóriás önkezével véget vetett az életének. Márai Sándornak hívták. Nagybetűs polgár volt, több nyelven beszélő kozmopolita, aki magyarságát és klasszikus értékrendjét minden útjára magával vitte. Mindemellett termékeny szerző is, munkássága megkerülhetetlen a magyar irodalomban. Stílusa annyira egyedi és utánozhatatlan, hogy meggyőződésem szerint kétféle ember van: aki olvas Márait és aki nem.
A száraz életrajzi adatok szerint 1985-ben meghalt mindkét testvére, majd a következő évben hőn szeretett felesége is. A sorozatos tragédiák és a magány vezethettek 1989-ben oda, hogy San Diegóban Márai agyonlőtte magát. Más sikeres szerzők is hasonlóan döntöttek, gondoljunk csak Ernest Hemingway-re, Virgina Woolfra, Juhász Gyulára vagy éppen Sylvia Plath-re. Ne örvendjen azonban, akinek nincs köze az irodalomhoz, ez nem szakmai ártalom. A statisztikák tanúsága szerint a magyarok szuicid hajlama konstans módon magas.
Nagyon könnyen ítélkezünk, ha öngyilkosságról hallunk. Az okosok beszélnek ilyenkor öröklött hajlamról, pszichés okokról, kezeletlen mentális problémákról és még annyi minden másról. Kényelmesebb kézlegyintéssel elintézni, „biztosan valami baj volt az emeleten”, mint belátni, az élet – avagy a halál – nem fekete és fehér. Érző és értő emberként azonban nem tehetünk mást, szembe kell néznünk azzal az iszonyattal, ami egy tehetséges társunkat eljuttatja oda, hogy köszöni, ebből ennyi elég volt, többet nem kér. Évszázados viták tárgya, joga van-e az embernek meghatározni a saját halálának módját és idejét, vagy nincs? Része-e az emberi méltóságnak a saját halálunk fölötti rendelkezés? Vagy továbbmegyek, dönthetünk-e egy szerettünk életéről? Az eutanáziát ellenzők szerint a nemleges válasz kapásból rávágható, de gondoljunk csak bele egy kicsit árnyaltabban. Képzeljük el azt, aki a legfontosabb nekünk a világon, végstádiumos, menthetetlen betegként, abban az állapotban, mikor a lélek már messze jár, de a földi porhüvely még minden pillanatban, elviselhetetlenül fáj. Mikor már a végsőkig kiszolgáltatott, tehetetlen, öntudatlan. Még mindig olyan könnyű válaszolni?
A keresztény hívők szerint életet az Isten ad, és kizárólag az Isten vehet el. Ám mit tesz az orvos, mikor gépekkel életben tart valakit, aki önállóan már nem tudna létezni, vagy éppen ellenkezőleg, úgy dönt, hogy lekapcsolja azokat a bizonyos gépeket? Hol vannak a határok? Vonatkoztassunk el attól, hogyan lenne mindez egy ideális világban, nézzük a fanyar valót. Ha véges számú kórházi ágyunk van és véges számú orvosunk, akkor előfordulhat-e olyan, hogy két – elméletileg tökéletesen azonos értékű – élet között választani kell? Világnézettől és személyes meggyőződéstől függően, többféle, egymásnak homlokegyenest ellentmondó választ adhatunk. Egyvalamiben azonban talán egyetérthetünk: szeretni most kell. Most kell megfogni a másik kezét. Mert ez minden harsány teóriánál többet ér.
Rátz-Illés Mária
