Nemrég olvastam Böjte Csaba egyik megjegyzését, miszerint az európai kultúrát, civilizációt – s ez alatt a nyugati keresztény kultúrát és civilizációt értette a karizmatikus ferences szerzetes – nem a menekültek, az általuk hozott kultúra és civilizáció veszélyezteti, a veszély belülről jön, mi magunk távolodunk el saját értékeinktől, mimagunk adjuk fel a civilizációnk és kultúránk alapjául szolgáló elveket, törvényeket, szokásokat, rítusokat. A karitatív tevékenysége révén nagy elismerésnek örvendő egyházfi a maga szerény, egyszerű, közérthető módján fogalmazta meg mondanivalóját, amelynek megszívlelését nem kellene halogatni. Európát menekültáradat lepi el – kongatja a sajtó a vészharangot, most, hogy mintha nagyobb számban érkeznének afrikai, szír, afgán, koszovói menekültek az öreg kontinensre, holott a migráció folyamata szinte folytonos, mozgatórugója pedig elsősorban gazdasági, erre tevődik rá olykor a politikai indok. Tény, hogy csak az szánja rá magát arra, hogy nekivágjon a nagyvilágnak, az ismeretlennek, a bizonytalannak, akinek már nincs vesztenivalója, aki nem érzi magát biztonságban. S egy adott ponton túl szinte mindegy, hogy anyagi biztonságról, vagy személyi biztonságunkról beszélünk, ugyanis mindkettő mögött a gyermekeink biztonságának féltése húzódik meg. Kicsit furcsállom a tőlem karnyújtásra élő emberek névtelenségbe burkolt menekültellenes kommentjeit. Furcsállom, ezek az emberek elfelejtették, hogy dédapáik-nagyapáik nemzedékének számos tagja a vesztes első világháború után menekülni kényszerült, újabb hullám hagyta el szülőföldjét a múlt század húszas-harmincas éveiben a gazdasági világválság idején, hogy újabb menekültáradatot indított el a második világháború, a háború elvesztése, a háborút követő éhínség, a proletár diktatúra, az 1956-os forradalom, a nyolcvanas évek kilátástalansága, 1990 márciusa, a kilencvenes évek magyarországi munkavállalási láza, újabban pedig a pár éve tartó angliai munkavállalási láz. Tehát mi is egy olyan térségben élünk, ahonnan időközönként sokan, nagyon sokan elmenekülnek, gazdasági vagy politikai megfontolásból, biztonságot keresve. Így hát nagyobb empátiával kellene viseltetnünk a menekültek áradatával. Az innen elmenekültek jórészt integrálódtak, betagozódtak a befogadó közegbe, hasonultak vele. Ez a hasonulás nem annyira külső kényszerből, mint belső indíttatásból fakadt. E magatartás révén pedig hozzájárultak a befogadó közeg gyarapodásához, kulturális és civilizációs folytonosságához. Az egyéni jogok abszolutizálása révén azonban fellazult az integrációs kényszer, megszűnt ez az elvárás, ez a norma. Így eljutottunk arra a pontra, amelyen már nem tudja a nyugati civilizáció és kultúra integrálni az újonnan érkezetteket, lassan-lassan feladja önmagát. A megoldást is Böjte Csaba fogalmazza meg: vissza kell térni kultúránk, civilizációnk alapjához, a keresztény hithez, annak egyszerű, jól körülhatárolható, bevált törvényeihez. Legyünk befogadóak, együtt érzők a rászorulók, a szükségben lévők iránt – mint ahogy együttérzést, segítséget remélünk a szülőföldjüket mind nagyobb számban elhagyó gyermekeink iránt –, ugyanakkor legyünk hűek önmagunkhoz, értékeinkhez. Nehéz dolog, de hosszú távon jobban megtérül, mint a pillanatnyi divatos eszméknek való hódolás. Sarány István