A legtöbb nemzet fiai szívesen veszik, ha tükröt állítanak eléjük, milyenek is valójában. Különösen a pozitív visszajelzések melengetik keblüket, de a kritikákból is tanulhatnak. Mi magyarok sem vagyunk különbek. Érdeklődéssel olvastam a XVI. században Magyarországra látogató angolok visszaemlékezéseit, vagy Evlija Cselebi török utazó meglátásait hazánkról, a leírtakat helyenként túlzottnak, máshol megszívlelendőnek találtam. 2018 decemberében az eszéki Strossmayer Egyetem Bölcsészettudományi Karának konferenciáján vettem részt, s nagy élvezettel hallgattam Begonja Lucija – Molnar Ljubic Mónika A magyar kisebbség az eszékiek, s a város környékén élők szemszögéből című előadását. A kutatók egy lelkes, tizenhárom fős csapat munkájáról számoltak be. 109 emberrel, 67 nővel és 42 férfival készítettek interjút. Lakóhely szerint a megkérdezettek háromnegyede eszéki volt, ez talán azért is érdekes, mert a 14 ezer főt számláló magyarság inkább Eszéken kívül él tömbben. Az alábbi kérdéseket tették fel a munka során: Tudja-e, hogy Horvátországban magyar kisebbség él? Mit tud a magyar kisebbségről? Mi a véleménye a magyarokról? Tud-e magyarul, vagy ismer-e magyar szavakat? A válaszok nem voltak megnyugtatók. Abban a városban, amely sokáig országunk része volt, s számos történelmi esemény kötődik hozzá, a megszólítottak 66%-a semmit vagy nagyon keveset tudott a horvátországi magyar kisebbségről, s csupán 2% válasza volt kielégítő. Ekkor már kezdett a kétségbeesés úrrá lenni rajtam, de a következő válaszsorra már felkaptam a fejem: a megkérdezettek 66%-a pozitív képet őriz rólunk, s csak 20% a negatívan kisugárzó. A pozitív jelzők közül kiemelkedett az „udvarias”, a „temperamentumos”, a „vendégszerető” jelző, s számos helyeslő megjegyzés utalt a magyarok tánc- és énektudására s a konyhájára. A negatív megjegyzések is elgondolkoztatók: elkülönülőknek, idegeneket elutasítóknak, nyelveket nem beszélőknek, radikálisaknak tartanak minket mások. Gondolom, néhány válaszban a szomszédos média álláspontja is tükröződik. A többség nehéznek találta a magyar nyelvet, a válaszadók fele nem tudott egy magyar szót sem. Néhányan azért előrukkoltak: a „jó napot”, „szia”, „nem tudom”, „szeretlek” szavakkal. Határ menti város lévén, a „bor”, „sör”, „egészségedre” is megtalálható az említettek között. Végkövetkeztetésként levonható, hogy jóllehet a pozitív tartalmú válaszok voltak túlsúlyban, a magyar kultúráról nem sok jót mondtak. A legmegdöbbentőbb az ismeretek hiánya volt. Kíváncsi lennék, ha a magyarok körében, mondjuk, Pécsett készítenének felmérést, milyen eredmény születne! Lehet, hogy egy hajszállal sem lenne jobb? Csermák Zoltán