Hirdetés

Hol nyaraltatok az idén?

Asztalos Ágnes
Becsült olvasási idő: 3 perc

Képzeld, itthon volt a nagybátyám Dániából, neki van autója, és elmentünk kirándulni, tüzet gyújtottunk, miccset sütöttünk, a felnőttek még énekeltek is, igaz, jó sokat söröztek – meséli csillogó szemekkel, nevetve egy kislány. Majd mondja, hogy „báttya” látott már tengert, és akkora hajókat, mint egy „blokk”, és kérdi, hogy én láttam-e. Igen – mondtam gombóccal a torkomban, és remélem, hogy egyszer te is megcsodálhatod majd a nagy vizet és az óriási hajókat…

A kis történet többek között azért fontos számomra, mert emlékeztet, hogy így is élnek gyermekek. Akiknek az egyetlen nagy élmény a vakációban egy piknik, egy pár perces autózás, egy délutánnyi kilépés a megszokottból. Én nagyon sok ilyen gyermeket ismerek. Olyanokat, akik a városi strandra sem jutnak el, legfeljebb egyszer-kétszer a nyáron. Akiknek falusi nagyszülő sincs, ahol tapasztalhatna mást is a városszéli vagy lakótelepi forró, poros utcák helyett.

A hazai nyaralási szokásokról készült statisztikák is ezt mutatják, az egyik a nyár elején például arról szólt, hogy a hazai felnőtt lakosság majdnem 40 százaléka egyáltalán nem nyaral. Így a gyerekeik sem, természetesen. Egy másik felmérés szerint a külföldön dolgozó szülők fele sem tudott hazajönni, hogy legalább egy kicsit együtt vakációzzon a gyerekével a nyáron.

És mégis lesznek osztályok jövő héten, ahol a tanító, az osztályfőnök megkérdi: hol nyaraltatok az idén? Sok helyen erről fogalmazást is kell írni, amit majd egymás előtt felolvasnak. Gondoljunk bele, mit érezhet az a gyerek, aki igazából azt sem tudja, hogy mi a nyaralás? Mit élhet meg, amikor nem jut eszébe semmi, mert nem volt semmi, de valamit mégis mondani, írni kell? Mi játszódhat le benne, amikor mások nagy utazásokról, repülőzésről, tengerpartról mesélnek? És akkor, amikor a pedagógus dicséri a színes, izgalmas beszámolók előadóit, és rá csak legyint egyet?
És nem, nem rugaszkodtam el a valóságtól, mert még az úgynevezett elitiskolák (sajnos a kifejezés már teljesen normálissá vált a közbeszédben, közéleti szereplők is szégyentelenül normálisnak veszik ezek létezését, miközben az államilag fenntartott közoktatásnak egyértelműen az esélyegyenlőségről kellene szólnia, bőrszínre, nemre, nemzetiségre, felekezeti hovatartozásra, szociális helyzetre való tekintet nélkül) osztályaiban is majdnem mindenütt van egy-két olyan diák, akinek a családja nem engedhetett meg magának nyaralást, külföldi kiruccanást. Ők biztosan rosszul érzik majd magukat a „beszámolós” órán, lesznek, akik szégyent, szomorúságot, dühöt, irigységet éreznek, és maradnak is ezekkel az érzésekkel, mert az ő megéléseikre nem kíváncsi a pedagógus, otthon meg minek beszélni róla, mindenkinek rossz.

Visszakanyarodva az előbbi zárójeles beszúráshoz: jelenleg az iskoláink között valóban vannak elitek és kevésbé elitek. A gyerekek között pedig dívik a – valószínűleg otthonról hozott – versengés, hogy kinek mije van, az milyen, mekkora a ház, ahol laknak, és milyen az autó, amit apuka vezet, vagy hol volt és hol nem volt a vakációban. Miért kellene erre ráerősítenie az iskolának is, holott épp ezt a külsőségek, anyagiak miatti rangsorolástrendet kéne valahogy jól kezelnie? Mikor minden gyermek minimum megérdemli, hogy legalább az első napon ne érezze „alább” magát a másiknál…

Lehetne a „ti hol nyaraltatok?” kérdés helyett beszélgetni a legszebb nyári napról vagy arról, hogy mire vagy büszke, amit a nyáron megtettél, kinek szereztél örömet a szünidőben, és téged mi tett boldoggá? Felidézhető lenne a vakáció legviccesebb történése is akár. Persze, ezeknél a témáknál is előjöhetnek a különbségek, de legalább egy szép vakációs napja, büszke pillanata, vicces sztorija remélhetőleg mindenkinek van. Egymás között úgyis megbeszélik élményeiket, de az mégsem olyan kínos, mint kimondani az osztály előtt: mi nem nyaraltunk sehol.



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!