Választási év az idei. Nem örülök neki, és ennek több oka is van. Az egyik és legfőbb: bosszant, ha át akarnak verni, meg akarnak vezetni engem és embertársaimat. Mert látható vagy legalább sejthető, hogy a választásokon részt vevő jelöltek személye legtöbb esetben a gyakran hónapokig tartó, az átlagember által többnyire láthatatlan háttéralkuk „gyümölcse”. A célegyenesben, a nagy nap közeledtével aztán el akarják hitetni velünk, hogy az adott „gyümölcs” lesz a megoldás az összes bajunkra. Teremt munkahelyet, avat utat, iskolát, templomot, szobrot, rendet tesz az utcákon, békéssé édesíti életünket, hazacsalogatja a fiatalokat, gyógyír lesz a város, a falu, a megye, az ország gondjaira stb. Miután bemutatják a kínálatot, többnyire pancser, néha pedig egészen ötletes reklámfogásokkal próbálják belénk sulykolni, hogy melyikben van a legtöbb vitamin. Szeretnek egy-egy hangzatos, de valójában megfoghatatlan értelmű szót választani, hogy arról könnyen azonosítható legyen a „kiválasztott”. És mi elkezdünk esküdni valamelyik gyümölcs többieket felülmúló jótékony, áldásos hatására. Annyira, hogy barátok, szomszédok, kocsmai asztaltársaságok veszünk össze az egyik vagy a másik gyümölcs, akarom mondani jelölt védelmében. (Pedig még frissek, javában eladók, és máris mérgezik a levegőt…) Lépten-nyomon beléjük botlunk már azelőtt, hogy plakátokon is reklámoznák őket. Hirtelen az ismeretlenség homályából előbukkant emberek, akik elindulnak a politikai karrierépítés, vagy másképpen fogalmazva: a közösségért való tenni akarás útján, mindenütt hallatni kezdik hangjukat, véleményüket, kidomborítják előnyös oldalaikat, mutogatják magukat kifényesítve, tökéletessé varázsolva. Bírálják a polcon ülő vagy a másik plakáton tetszelgő gyümölcsöt-jelöltet, hogy ők, ők aztán megmutatják. A polcon ülők pedig minden négy-nyolc-akárhány éve magukba gyűjtött jóságukat hirtelen ránk zúdítják. Soha annyit nem tesznek értünk, mint a választási években. Soha annyit nem avatnak, soha annyi út nem simul ki, soha annyi virág nem nyílik, mint ezekben az áldásos esztendőkben. De mi – átlagemberek, fogyasztók, választók – hiszünk a választás szabadságában és – mire idáig eljutunk – már abban is biztosak vagyunk, hogy minket aztán nem lehet elbolondítani. Hiszen láthattuk, hallhattuk hónapokon át falon, épületen, éterben, újságban, hogy mi a kínálat, hiteles tájékoztatást kaptunk az összetevőkről, hatásokról. Hát nem? És a finishez közeledve beállunk valamelyik sorba, és elkezdünk tülekedni az általunk jobbnak tartott gyümölcsért. Lehet, hogy a kedvencünket vagy a már sokszor kipróbáltat vesszük meg. Félünk az újtól, ragaszkodunk a megszokotthoz, mert azt ismerjük, abban nem csalódunk, hisz ugyanolyan lesz, mint eddig, nem változik semmi… Lehet, hogy ínyencek vagyunk, bátrak, úttörők, s kipróbálunk valami frisset, valami mást, amiről igazából fogalmunk sincs milyen, kívül zöld vagy piros, érett vagy éretlen, valódi vagy génmanipulált, ez csak később derül ki… De mindenképpen bevásárolunk. És hiszünk a gyümölcsöző jövőben. Asztalos Ágnes