Az állásajánlat is marketing. A közösségi médiában és az állásközvetítő oldalakon mindenre is kiterjedő készségeket, tulajdonságokat kérnek és várnak el a munkakeresőktől. Szépen megfogalmazva, a tárgyi tudáson túl érzelmi és olyan egyéni készségeket – alig mérhető tudást – is kérnek, amelyeket jórészt életünk első hét évében sajátítunk el, vagy legalábbis szükség van hozzájuk egy példamutató családra… Ugyanis az állásajánlatok többsége azt sugallja, hogy családias közösségben zajlik a munkavégzés. Csupán nyitottnak, emberszeretőnek kell lennünk, és ha ez rendben, akkor – hadd ne soroljam – már csak kb. egy tucat további pozitív tulajdonságot várnak el.

Elsőre lehet ez vonzó, de ugyanakkor visszatartó erő is lehet, hogy egyáltalán elmenjünk-e az adott állásinterjúra. Ráadásul, ha nem vagyunk elég magabiztosak, kevésbé vagyunk tisztában egyéni képességeinkkel, akkor észre sem vesszük, és szép lassan besétálunk a csapdába. Kevés állásinterjún vettem részt, de ismerőseimtől hallottam egyet s mást. Ha le kellene írnom az állásinterjút mint jelenséget, akkor egyfajta kufárkodásként és bokszgála előtti mérlegelésként tudnám jellemezni. A munkaadó méricskél az előtte fekvő önéletrajz alapján, plusz bedob néhány pszichológiai kérdést – ha meg nem, akkor általában kérnek motivációs levelet. Tehát el kell adnunk, fel kell kínálnunk magunkat, hogy „megvásároljon” a munkaadó. Sajnos a pályakezdőket nem készítik fel arra, hogyan kell eladniuk magukat úgy, hogy közben személyes érdekeik se sérüljenek. Az iskolai tudás ebben, mint sok más dologban is, kimerül egy CV megírásában. Pedig a fiatalokat fel kell(ene) készíteni a munkaerőpiac sokszor irreális elvárásaira. Mert ha túl magabiztosnak tűnsz, vagy épp túl esetlennek, az nem célravezető. És mire eljutunk a bérezés kérdéséig, addigra sok esetben már mindkét fél valamilyen benyomással viseltetik a másik iránt, amely a havi bér alakulását jelentősen befolyásolja. Másik véglet: amikor már munkavállalóként a „családias hangulatú” munkaközösség atmoszférája sérül – akkor vajon mennyire sikerül a helyén kezelni a konfliktus megoldását? Ha családias a hangulat, akkor hol a határ, amely elválasztja a családot és a munkahelyet?