A székely ember sehova nem indul el egy kevéske étel nélkül – tartja a mondás, amely meghatározza identitásunkat és számtalan kedves történetet szül. A mi családunkban is született jó pár ilyen sztori, hiszen házikenyér, szalonna és forrásvíz nélkül soha nem kelünk útra, és ez teljesen független az utazás hosszától, időtartamától. Az „egy kis hazai” fogalma természetesen mindenkinek más, van, aki pálinkát, mások forrásvizet vagy ízletes zakuszkát értenek alatta, de az ízélmények által feltörekvő emlékek, családi örökségek olyan többletet adnak ételnek-italnak, amit elmagyarázni nem, csak tapasztalni lehet. Hasonló ehhez a nyaralásokon, utazásokon szerzett ízélmények hatása, amikor nem tudjuk pontosan, hogy a lenyűgöző táj vagy a felejthetetlen gasztronómiai élmények húznak vissza újra és újra bizonyos helyekre.

Szűkebb és tágabb térségünkben is kezdenek egyre inkább értékké válni a hagyományos ételek, amelyeket déd- és nagyanyáink recepttárában féltve őrizgettünk: most eljött az idejük. Ezen felbuzdulva tűzhette étlapjára egy ismert légitársaság a túrós puliszka instant változatát, amely valójában kukoricakása túróval. A hírt olvasva próbáltam el­képzelni, ahogy a külföldi turista megkóstolja a zacskós puliszkát… vajon kíváncsi lesz az eredeti, érc­lábasban, tűzön rotyogtatott, pirított szalonnával gazdagított változatra is, amelyet esetleg fenyők árnyékában, házi szilvapálinkával kísérve fogyaszt el? Az ötlet mindenképp figyelemre méltó, mert az identitás erősítését célozza meg, ha akaratlanul is… Hasonlóan elcsodálkoztam, amikor nemrég egy avatóünnepségen, ahol neves közéleti személyiségek, politikusok, egyházi elöljárók voltak jelen szép számban, zsíros kenyeret szolgáltak fel a vendégeknek, frissen sütött házikenyérből, hagymával a tetején. Senkit sem zavart a hagymaszag, sem az, hogy egyik legegyszerűbb (és persze legnagyszerűbb) ételünk ekkora figyelmet kapott. Gasztronómiai sok­színűségünk az egyik legnagyobb kincsünk, ezt most már sokan és sokféleképpen hangoztatják, s elfeledett ételeink újra visszakerülnek az asztalokra, újabban a repülőgépek fedélzetére – még ha lebutított változatban is –, jelet adva arról a folytonosságról, ami jövőt biztosít.