Ezt szoktuk kérdezni azoktól a barátoktól, akikkel együtt nőttünk fel, de felnőttként csak itthon várjuk, hogy évente egyszer-kétszer találkozzunk néhány órára. Ugyanis elmentek, elköltöztek, máshol élnek. Régi pajtások, gyerekkori barátok ők, akikkel olyan cinkosságok kötnek össze, amikről még most is halkan beszélünk, nehogy meghallják volt tanáraink. Ők azok, akik elmentek Kolozsvárra, Bukarestbe, Budapestre, Bécsbe, Amszterdamba vagy Berlinbe, Londonban élnek, vagy New Yorkban – igazából a lényeg, hogy nem itt, nem velünk. Sok idő volt, amíg beilleszkedtek, jó albérletet vagy lakást szereztek, nem volt könnyű, mondják ők, itthon se könnyebb, mondjuk mi. 
Időnként hazajönnek, de minél többet vannak távol, annál idegenebb nekik a hely, ahol felnőttek. Ragaszkodnak a tájhoz, sokat emlegetik a fenyveseket s a hegyeket, de már nem úgy igazodnak el a környéken, mint aki otthon jár, hanem úgy, mint egy vendég. A fenyőerdő nekik az otthon szimbóluma, nekünk pedig az a hely, ahova nem megyünk, mert vagy a medve esz meg, vagy a pásztorkutyák. Nekik honvágyuk van, mi meg irigyeljük őket a kényelmesebb életükért. 
Ilyenkor, nyáron, amikor hazajönnek, találkozunk, sörözünk, beszélgetünk, elmondjuk az újdonságokat és nosztalgiázunk. Csakhogy a régi történetek helyét újabbak már nem veszik át, mert ahhoz nem elég csak beszélgetni, ahhoz újra padtársnak kéne lenni, vagy együtt dolgozni, egymás szomszédságában lakni. Ehelyett évről évre ugyanaz a recept. Megbeszéljük, hogy kivel mi újság, jön néhány vicces régi sztori, és amikor ezek elfogytak, elcsendesül a társaság, és asztalt bontunk. Folyt. köv. jövőre. 
Ha ezek a cimborák itthon is el tudtak volna helyezkedni, s ha lett volna olyan lehetőségük itthon, mint „odakint”, akkor lennének közös történeteink. Ha itthon is érne annyit a munkájuk, mint odakint, akkor nem csak a közösségi médiában látnánk egymást vigyorogni. Kicsit elmélázunk ezen, aztán sóhajtunk egyet, mérgesek lennénk valakire vagy valamire, amiért ez jelenségként része az életünknek, de nem tudjuk, hogy kire, mire irányuljon a haragunk, úgyhogy marad a sóhajtás. Még vissza sem mentek, s már azt kérdezzük, hogy még mikor jöttök haza?