…jót várj, szól a közmondás, és így szólt az a sofőr is, aki pásztorkutyáktól védett meg, miközben bicikliztem. Az ebek saját területüknek érezhették az aszfaltút egy szakaszát, mert az úthoz elég közel volt a nyáj, ahhoz viszont túl távol, hogy a pásztor is felfigyeljen kutyái ugatására. A falvak között legelők, kaszálók voltak, néhol erdő szegélyezte az utat, én meg inkább számítottam volna arra, hogy egy medve toppan ki az útra, de nem: egy domb aljában öt-hat nagy testű pásztorkutya állt az úton, megálljt parancsolva annak, aki nem autóban ülve haladt el mellettük.

Ilyen, mondjuk, csak én voltam: ha közeledtem feléjük, a kutyák mérges ugatással, acsargással emlékeztettek arra, hogy az autókban ülő utasokhoz képest – ilyen esetben – mennyivel sebezhetőbb egy kerékpáros. Miközben az autók jöttek-mentek, tanácstalanul ácsorogtam a kerékpárom mellett, a kutyáktól biztonságos távolságban, egy kanyarral odébb. Az úti célom félórányira lett volna, de előre nem mehettem, a kutyák ugyanis nem mozdultak, és a kerülőút, amely sokórás tekerést jelentett volna, nem volt opció, mert a nap lemenőben volt. Vártam, hátha megunják a játszmát az ebek, de nem: bár nem láttam őket, minden egyes elhaladó autót megugattak, úgyhogy tudtam, még mindig ott vannak.

Aztán az egyik sofőr – miután megállt és szólt, hogy ne menjek előre, mert kutyák vannak egy kanyarral odébb, én meg mondtam neki, hogy én is tudok róluk, és ők is rólam – megfordult az autójával, és mozgó barikádként távol tartva a kutyákat átkísért a szakaszon, amelyet a négylábúak őriztek. Megköszöntem a szívességet, mire ő mondta, hogy ugyan, semmiség, nem árt egy kis kedvesség ezeken az utakon a kerékpárosoknak, meg egyébként is, jótett helyébe jót várj. Utoljára akkor vettem ilyen komolyan ezt a közmondást, amikor mesében hallottam, és a mesét még mások olvasták fel nekem.