2022. február 24. óta dúlnak a harcok Oroszország és Ukrajna között. A háborúskodást az oroszok csak különleges hadműveletnek nevezik, vannak, akik csak simán orosz–ukrán konfliktusként, de a legtöbben csak háborúként emlegetjük. Talán nincs is az a nap, az a társaság, ahol nem beszélnének a háborúról. Mindeközben alig telik el nap, hogy a személyes életünkben is ne lenne – mondjuk, hogy csak idézőjelesen – háború. Naponta háborúznunk kell a bürokráciával, az ügyfélszolgálattal, a férjjel, feleséggel, baráttal, munkatárssal, a kiszolgálóval. Legtöbbször az igazunkért, az önmagunk békéjéért kell harcba szállnunk, holott a lélek dolgaiban jártasabbak azt mondják: el kell dönteni, az igazunkat szeretjük-e jobban, vagy akivel éppen „háborúzunk”.  De vannak esetek, hogy bármennyire is szeretjük, kedveljük az „ellenfelet”, mégis az igazunkhoz kell jobban ragaszkodnunk, azért, hogy ne használjanak ki, és hogy be tudjuk tartatni az egészséges határokat, ezáltal megőrizhessük önmagunk békéjét. Minderre nagyon friss emlékként bennem él – ezúttal a neve legyen csak – Gipsz Jakab története, akinek néhány héttel ezelőtt lerobbant a viszonylag új autója. Nem volt mit tennie, elszállíttatta a szakszervizbe. Megtalálták a problémát, megjavították, garanciát is vállaltak. Két nap múlva Jakab ismét jelentkezett a szervizben, mert furcsa kopogást hallott a motor környékén. Lekezelően, elutasítóan viselkedtek vele, de vállalták a munkát. Aztán ismét szóltak, kész az autó, nem hallatszik a kopogás. Jakab az első 500 méter után visszavitte, mert mégis hallatszott a kopogás. Ekkor sem vették komolyan, miután megemelte a hangerőt, és az amúgy békés emberből már majdnem előjött a harcos, máris megtörtént az érdemi változás. Hány és hány ilyen háborúnk van naponta, és mennyi energiánkat elveszi. Meggyőződésem, a legtöbb meg sem történne, ha mindenki becsülettel végezné a dolgát, illetve rugalmasabb, nyitottabb lenne egy-egy megoldásra.