Szeretem, hogy munkám során rengeteg értékes emberrel találkozom. Amellett, hogy gyakran neves politikusokkal, elöljárókkal, cég- és intézményvezetőkkel, kulturális szférában dolgozókkal, hazai és külföldi hírességekkel ülök egy asztalnál vagy kérdezem őket, van, hogy szegény családokkal, hátrányos helyzetű, akár sérült gyermekekkel és felnőttekkel sodor össze az élet. És mindnek megvan a maga szépsége. Nem vagyok érzelgős típus, mégis sokszor nagyon meghat, amikor a társadalom sérülékenyebb rétegeibe tartozókkal töltök időt.
Tavaly karácsony környékén többször találkoztam sérült, fogyatékkal élő, hátrányos helyzetű gyermekekkel és felnőttekkel, ünnepre hangoló programjaikban vettem részt, tudósítottam arról, ami velük történik, akikre, ha nem figyelünk eléggé, a társadalom perifériájára szorulnak. Már akkor is majd’ megszakadt a szívem ezekért az emberekért és azokért is, akik türelmesen velük dolgoznak nap mint nap. Nem fogok hazudni: sokszor megterhelő volt, mégis szép. Aztán a napokban egy idősek központjának ünnepségére voltam hivatalos, és nem gondoltam, hogy ennyire fel tud tölteni az, hogy néhány kedves néni és bácsi verset szaval, egymást köszönti és rám mosolyog vagy épp visszamosolyog rám.

Mert a hétköznapokon mindenki siet, rohan, idegeskedik, kiabál, sajnos az egyszerűbb út egymást hibáztatni, rosszat szólni, és túl sokan is járják ezt. Dudálunk a többi sofőrnek, mérgelődünk, ha valaki lassan kel át a zebrán, türelmetlenkedünk, ha sorba kell állni a pénztárnál, csattogtatjuk a billentyűzetet, ha lefagy egy weboldal. Nem látjuk és nem értjük egymást, és attól félek, egyre kevésbé törekszünk erre. Pedig ugyan mibe kerül egy mosoly, egy kedves szó, egy elismerés, egy jól időzített kérdés? Az idős személyek számára szervezett ünnepségen egy órára visszatért a hitem, hogy lehetünk mind jó és kedves emberek. Jobbnak éreztem magam is. Látszott rajtuk, hogy szeretik az életet, egymást, még engem is, akivel legtöbbjük most találkozott először. De nemcsak az idősebbnek, a tapasztaltabbnak, a felsőbb rangúnak jár a tisztelet.
Én ugyanúgy, kedvesen és tisztelettudóan viszonyulok egy emberhez, aki negyven éve áll egy nagy cég élén, mint ahhoz a tízéves iskoláshoz, aki hobbiból könyvet ír. És milyen szép lenne, ha mind ezt tennénk. Feltölthetnénk egymást.