Figyelemmel követtem a hegyimentő-szolgálatok ténykedéseit idén. Valószínűnek tartom, hogy rekorszámú bevetést fognak összegezni év végén. Mondják, hogy robbanásszerűen megnőtt a turisták száma a hegyekben, csúcsokat dönget az is, aki sose járt még dombocskán se. Ezzel nem is lenne baj, az ember szereti feszegetni a határait. 
Kedves jó barátom látogatott haza idén nyáron is a családjával. Mint minden évben, most is megtették a szokott túrát a szokott kirándulóhelyen. Elborzadva számolt be róla, hogy mennyi szemét, pöcegödörszag, s micsoda gusztustalan látvány fogadta őket. Azt mondta, a kedvelt sétány körüli padoknál kismillió használt toalettpapír hevert, förtelmes látványt nyújtva a természet lágy ölén.
Olvasom azt is, a térségünkben sokféle fejlesztésre készülnek befektetők. Hegytetőkre, erdőkbe telepítenének szállodákat, szórakozóhelyeket, kényelmes, kikapcsolódást szolgáló létesítményeket, néhol az extrém sportokat éltetnék a többnyire vadregényes vidékeinken. Még több turistát, még hosszabb időre szeretnének a megyébe hozni. 
Vajon kell ez nekünk? Az a pénz, s amit még mellette itthagy a turistaáradat, biztosítja, hogy a következő generációk is saját szemükkel tapasztalhassák meg az érintetlen természetet? Kötve hiszem. 
Azon töprengtem, mi lenne, ha inkább arra bátorítanánk a turistákat, hogy a hegyek aljában, a településeken szálljanak meg, s onnan menjenek túrázni. A településeken van vízhálózat, szennyvízkezelés, hulladékgazdálkodás, nem terhelné a környezetet még az is, hogy az erdők közepére kivigyék a tiszta, s lehozzák az elhasznált vizet, vagy megszervezzék a szemétgyűjtést. Ha a turistától némi erőfeszítés kellene azért a fotóért, amit csakis a hegytetőn, jól beállított kamerával lehet elkészíteni, nem lenne az is értékesebb? 
Utópia némileg, tudom, hiszen olvasom azt is, mi mindent kell eltakarítani a Mount Everestről is a vakmerő hegymászók után. De vajon éppen ebből nem lehetne tanulni, és megelőzni azt, hogy a mi hegyvidékeink is hasonló sorsra jussanak?