Mindenki, aki csak teheti, igyekszik a karácsonyt ételben, italban, ajándékban, mások iránti jóindulatban, környezetének felékesítésében gazdagabbá varázsolni a megszokott hétköznapoknál. A karácsonyi ünnepi asztal is nemcsak a miesnapoknál kiadósabb bőségszaru, persze kinek-kinek módja szerint, hanem valami más is, valamiféle tudás vagy sejtés, ami többé-kevésbé ott van velünk, ez a közösségi szokásrend, olykor szigorúan betartva a szabályait, máskor csak töredékesen megőrizve a régmúltból hozottakat. Mellette természetesen észre kell vennünk a jelent is, amikor a családi és baráti örömteljes találkozások legalább annyira fontosak, mint az evés, ivás meg az összes szabály. Molnár V. József Magyar Örökség-díjas néprajzkutató, grafikusművész, saját megfogalmazása szerint néplélektan-kutató (1930–2022) Három aranyalma – vázlat a régi ember ünnepéről karácsony kapcsán című tanulmányában fontos helyet foglal el az ősi téli napfordulós ünnep tavaszváró termékenységvarázslata is: „A karácsonyi abroszt varázserejűnek tartották. Ebből vetettek, hogy áldás legyen a termésen, gyógyításra is használták: a nyavalyatöréses beteget terítették le vele. A szentestét a házigazda köszöntötte be. Egy vékába tett mindenféle vetőmagból egy keveset, meg egy kis csomó szénát is, és az asztal alá helyezte, hogy abba az ünnepi asztalról a morzsák beléhullhassanak, majd vagy a csirkék elé vetették, vagy rontás elűzéséhez használtak… Szétvágtak egy almát, és abból minden családtag evett egy szeletecskét azért, hogy ha az életben valamikor eltévednek, ha erre gondolnak, biztosan hazatalálnak majd, és azért, hogy jövőre is egészséges és összetartó legyen a család... Az ünnepi asztalról nem hiányozhat a hal, esetleg a pulyka, a mákos, diós édességek, az alma. A hal pikkelyei, a mákszemek a jövő évi bőséget, az alma és a dió az egészséget jelképezik. Sok helyen mézbe mártott fokhagymát is ettek, ezzel pedig az egészséget varázsolták be az életükbe. Egy-egy diót dobtak a szoba sarkaiba is a ház angyalainak.

Sokan ilyenkorra időzítik a disznóvágást, így aztán töltött káposzta, hurka- és kolbászhegyek ékesítik az asztalt és terhelik a gyomrot. A diós és mákos bejglivel már csak a szemünket kenegetjük, mert csak az kívánja.” Kalendárium – az esztendő körének szokásrendszere című könyvében a moldvai csángó-magyarok napfordulós hagyományáról is megemlékezik. Külön érdekesség, hogy összekapcsolódik a nyári és a téli termékenységi ünnep. „Fontos összefüggésekre utal, a szerves, megbonthatatlan Egészre a moldovai csángó-magyarok szokása, akik Sarlós Boldogasszony napján (július 2.), az aratás kezdetén kötött Jézus-kévét megőrzik, és karácsonykor a pajtából a tisztaszobába viszik, a szent sarokban marad vízkeresztig, kimorzsolt magja a vetőmagot szenteli. A búza a Nap legkedveltebb növénye: »Mag, mag, búzamag, benne aluszik a Nap«. Krisztus és Mária képmása van minden búzaszemen; de a búza szára aranya, kalásza sugara a Nap megidézője, s a Nap Jézusé. Ezért került búzaszalma a karácsonyi asztal alá. Jézusnak a Napot jelölő szalmával vetettek szülőágyat. A karácsonyi asztal ünnepi abroszából, amelyet ádventben, a karácsonyi készület áhítatában fontak és szőttek, vetették el a búzát.” Molnár V. József megemlékezik arról a szokásról is, hogy karácsony napján sok helyütt sólymokat reptettek, mert „a sólyom közvetítő az égi és a földi világ között, Isten hírnöke”. A gyertyagyújtás valójában tűzgyújtás, a mágikus tűzcsiholás emléke. Mind a téli, mind a nyári napforduló ünnepéhez hozzátartozott. A napfordulókhoz világszerte világi és egyházi ünnepek kapcsolódnak, mivel az emberek számára a fény és a sötétség váltakozása mágikus eredettel és erővel bír. A sötétség az elmúlást, a fény pedig a megújulást jelenti. A nyári tűzcsiholás manapság a nyár közepi Szent Iván éjszakájához (június 21.) kapcsolódik. A történészek az egyik legpogányabb ünnepnek tartják. Az 5. századtól említik a Szent Iván éjszaka együttes megünneplését Keresztelő Szent János ünnepével, az egyház pedig erre a napra tette a szent születésének időpontját, mint a fény és a világosság győzedelmét a sötétség és a halál felett. Melchior Inchoffer 18. századi egyházi szerző szerint a magyarok már 1026 körül tűzgyújtással ünnepelték ezt a napot (Magyar Néprajzi Lexikon). A pogány világban nagy jelentősége volt minden ünnepi tűzgyújtásnak, mindig is a megtisztulást és az újjászületést jelképezte. Ehhez a naphoz, a tűzhöz kapcsolódó népszokások voltak például, hogy éjjel hatalmas örömtüzeket gyújtottak, amelyeket körbetáncoltak, égő faágakkal megkerülték a szántóföldeket a jövendő bő termés reményében vagy lángoló kereket gurítottak alá a dombokon. És végezetül a közismert újévi köszöntő az olvasónak: „Bort, búzát, békességet, / Sötétségben fényességet! / Új esztendő újat hozzon, / Régi jótól meg ne fosszon. / Ki barát volt, az maradjon, / Ki elindult, az haladjon.”