„Nem az ér fel a Mount Everest csúcsára, aki a legerősebb, hanem aki a legjobban akarja” – biztatta csapatát a női kézilabda Európa-bajnokság bronzmérkőzése előtt a magyarok szövetségi kapitánya. Az ukrajnai Odesszában született Golovin Vlagyimir tudta, mit beszél, orosz kisebbségi sportolóként, majd Magyarországra költözve is kétszeresen kellett bizonyítania. A sportpályán és az életben egyaránt. Tudta, hogy erőben, gyorsaságban nem tudják felvenni a harcot az amazonalkatú világbajnok franciákkal szemben, ám a mentális fölény kétségtelenül a magyar lányoké volt, ennek is köszönhető, hogy tizenkét esztendő után újra érmet szereztek egy világversenyen.
Jó pár évtized telt el azóta, hogy kölyökcsapatunkkal először léptünk pályára a hegyen túl. Egy-egy balánbányai vagy galócási kiszállás sem bizonyult kéjutazásnak, de a gondolat, hogy Bákóban kell játsszunk, valósággal ólmot öntött a lábunkba. Félve, szorongva hánykolódtunk órákon át a motorinaszagú buszban, s tulajdonképpen már a rozoga járműben, az otthonról pakolt szendvicseket majszolva elveszítettük a mérkőzést. Edzőnk – Isten nyugtassa, nevét most fedje jótékony homály – szünetben ötgólos hátrányban próbált lelket verni belénk az akkori módszerek szerint. Mentáltréneri képességei gyakorlatilag kimerültek egy-egy jókora atyamáriásban, és néhány efféle utasításban, miszerint „mutassátok meg, hogy b*szomazta kölykök vagytok!”. A második félidő már sokkal jobban sikerült, de mi tagadás, csúfos kudarc lett a meccs vége, mármint a mi szempontunkból. A szakadó eső mellett az ellenfél játékosainak szájából érkező nedvek is elárasztották a tehetetlenség dühétől időközben eleredő könnyektől maszatos arcunkat. Vártuk, hogy elálljon a vihar, ahelyett, hogy megtanultunk volna táncolni az esőben. Ahogy tették azt a magyar kézilabdás lányok az Eb-n az alattomosan ütő-vágó montenegróiak ellen. A balkániak sokáig vezettek, mígnem a magyarok felvették az adok-kapok harcot is, s abban is jobbnak bizonyultak. Az ellenfél megdöbbenve tapasztalta a szó szoros értelmében a saját bőrén, hogy saját nem túl sportszerű fegyverükkel zúzzák porig őket.

Mondogatjuk, hogy a székely gyermek legerősebb izma a szíve, de – elnézve az utánpótláskorúak egy-egy mérkőzését – ez mintha egyre kevesebbekre vonatkozna. Azon a máig emlékezetes bákói mérkőzésen valamit megtanultunk: az ember lelki és mentális tartalékai ismeretlenek, és mindig csak egy adott helyzetben tudjuk meg, mennyi is van belőle lelkünk pincéjében, illetve azt, hogy mindig a lélek ereje határozza meg, mennyit bír ki a test. Nyilván, amikor később riválistól, helyszíntől, téttől függetlenül bárhová és bármikor is magától értetődően nyerni indultunk, akkor sem nyertünk mindig, de a „b*szomazta” mentalitás volt sikerünk egyik fő feltétele. Mindig, mindenkire érvényes, de a kisebbségi létbe szorult székely gyermekekre különösen, hogy akkor képesek felülkerekedni vetélytársukon, ha előzetesen elhiszik: jobbak nála. Itt most nincs hely hosszasan boncolgatni, de hiszem: egy-egy hegyen túli kiszállás alkalmával a románnyelv-tudás is magabiztosabbá teszi a mi gyermekeinket. Annál töményebb és több ösztönző nem lehet a székelyföldi gyermekeknek, mint hogy saját pályájukon verjük meg a többségi nemzet gyermekeiből álló csapatot, ez elég kellene legyen ahhoz, hogy az önkívület határán harcoljanak, majd ünnepeljenek, ahhoz, hogy rácsodálkozzanak saját és társaik erejére. Persze, mindig tisztelni kell az ellenfelet, hiszen ha elvonatkoztatunk „egyéb” ellenérzéseinktől, akkor azt látjuk, hogy ők is egymásért küzdő, harcoló, rokonszenves csapatot alkotnak, de úgy kell pályára lépni, hogy azt mondjuk: Győzni jöttünk!
A mai edzők helyében azt sulykolnám a sportoló – és nem csak – gyermekekbe, hogy ha tudjuk, mit akarunk, hiszünk benne, akkor véghez is tudjuk vinni. De főként hinni kell. Hinni kell magunkban, a képességeinkben, és abban, hogy egyáltalán nem vagyunk alárendeltek, minden meccs döntetlenről kezdődik. Nem adnak sehol három gól fórt, mint ahogy annak idején mi adtunk a kisebbeknek a Tábor negyedi grundon. Minden edző ezt kellene beletáplálja növendékeibe, hogy már a buszban úgy érezzék: győzni mennek. Persze, még egyáltalán nem biztos, hogy győznek is, de az esély önmagában ettől is nyilvánvalóan növekszik.
Első körben gyűrjük le tehát a kishitűséget. Szóval előre, székely fiúk és lányok! Senki ellen, de egymásért!