Nemrég költözött egy ismerősöm. Épp ráértem, így magától értetődő természetességgel jelentettem ki, hogy szívesen segítek neki. Ha most bárki azt gondolná, hogy ez nagyvonalú, sőt önzetlen cselekedet volt a részemről, nagyobbat nem is tévedhetne. Ez ugyanis csupán a látszat. 
Ismerősöm a kisebb holmikat saját autójával szerette volna átszállítani egyik lakásból a másikba, de sajnos pont a döntő pillanatban a járgánya bemondta az unalmast, nem használhatta. Ekkor ajánlottam fel, hogy majd az én autómmal átvisszük a kisebb holmikat. 

Az odáig rendben van, hogy a cipekedés erőfeszítéssel jár és a negyedik emeletre felsétálni üres kézzel is felér egy kardioedzéssel. Az is elfogadható érv az önzetlenség mellett, hogy a nap végére elfárad az ember. Igaz az is, hogy napközben nem egyszerű Csíkszeredában parkolóhelyet találni a központban, emiatt arra kényszerülhetünk, hogy városnéző jelleggel több kört is megtegyünk a városi forgalomban, és minden kör végén reménykedünk, hogy mire odaérünk, már lesz parkolóhely. Ilyenkor persze előfordul, hogy három kör után is hiú ábrándnak bizonyul reményteli várakozásunk. A csíkszeredai csúcsforgalomban igazi élmény autózni, ezzel mindenki tisztában van, aki valaha próbálta. De jóból is megárt a sok, elmentünk inkább ebédelni. Jól tettük, teli hassal már vidámabb a világ, és még parkolóhely is került. Ekkor érett meg bennem végleg a kétely, hogy valójában az írmagja is hiányzik belőlem az önzetlenségnek. A költözés közben ugyanis többször kávéztunk, nevettünk a világ hiábavalóságain és még kalandban is volt részünk. (Tudom, tudom, a csíkszeredai városi forgalomban körözést kalandnak nevezni túlzás, de csupán nézőpont kérdése.) Döbbenten tapasztaltam, hogy tulajdonképpen végig jól szórakoztam. Ráadásul ismerősöm hálás tekintete minden pénzt megért. Ekkor értettem meg, hogy miért vesznek részt az emberek szívesen kalákában. Azért, mert jó buli. Ugyanúgy kiszabadulunk a hétköznapok egyhangúságából, mintha elutaztunk volna valahová a hétvégére. Szóval ezért csináltam. Kizárólag a saját magam szórakoztatására, és azért, hogy önzetlennek, morálisan felsőbbrendűnek érezhessem magam. Hogy közben az ismerősömnek is kevesebb lett a gondja? Ugyan már, kit érdekel? A lényeg, hogy én jól éreztem magam. Hiába. Az önzetlenség csupán illúzió. Q.E.D.