Átok ül rajtam. Legalább húsz éve. Több is annál. Egyetemistaéveinkről beszéltünk egyik ismerősömmel, onnan jutott eszembe. Az átkot csak magamnak kö­szönhetem. Azért maradt rajtam, mert fukar voltam. 
Segesváron történt a vasútállomáson. Mint a legtöbb egyetemista, akkoriban én is vonattal utaztam Székelyföld és Kolozsvár között, diákkedvezménnyel és jó cimborák társaságában a legtöbbször fel sem tűnt, hogy valójában mennyire hosszú az út és milyen sok kívánnivalót hagy maga után a szolgáltatás. De még ebben az időszakban is előfordult néha, hogy egyedül utaztam. Kolozsvárra tartottam éppen, és több mint egy órát kellett várnom Segesváron a csatlakozásra. Időm tehát volt rengeteg. No és mit tesz egy huszonéves fiatal, ha egyedül utazik és várakoznia kell? Unatkozik. Az unalom pedig nem minden esetben a legjobb tanácsadó. Ekkor jött oda hozzám egy rokolyás cigány asszony. Azt mondta, jósol a tenyeremből, csak öt lejbe kerül. Kíváncsi voltam a produkcióra, így nem sajnáltam egy sör árát odaadni neki.
Ami azt illeti, a jós teljesítménye teljesen megfelelt előzetes elvárásaimnak. Annyira jól művelte, hogy rögtön H. Kovács Géza – Moldova György novelláinak kissé iszákos narrátora a Ferencvárosi koktél című kötetből – jutott eszembe, akiről köztudomású, hogy lendületesen és színesen tudott hazudni. 

Lenyűgöző volt, ahogy egyetlenegyszer sem bizonytalanadott el, koherens, összefüggő mondatokban beszélt, sok ünnepi szónok megirigyelhette volna. Elmondta, hogy külföldön fogok majd élni és hosszú életem lesz. Tetszett, hogy nemcsak kreatív volt, hanem ügyesen spekulált is. Kortársaim közül valóban sokan fontolgatták akkoriban, hogy lelépnek az országból, mert itthon reménytelennek tűnik boldogulni. Biztosan sok ilyen beszélgetést elcsípett a vonatállomáson. Szélesen vi­gyorogtam, mert a pénzemért elsőrangúan szórakoztam. Jó kis unaloműző móka volt. Aztán hirtelen elkomorult az arca. Hatásszünetet tartott. Majd ismét megszólalt: csupa szép és jó dolog vár rám, de van egy bökkenő. Átok ül rajtam. Nevettem. Ám a jóslásnak még nem volt vége. Azt mondta, hogy ő el tudja űzni az átkot. Potomért megszámítja, csak ötven lej. Lehervadt az arcomról a mosoly. Sokalltam a tarifát. De neki csak annyit mondtam: az átok marad. Ezután elköszöntünk egymástól. Így vagyok azóta is elátkozva.