„Ez az én helyem” – mondta kissé feddő hangon néhány éve egy atyafi az egyik csíki templomban. Elnézést kértem, és minden sértődöttség nélkül máshová ültem. Holott tudomásom szerint sem a templomban, sem a buszon nem szabad és nem is illik kisajátítani bizonyos helyeket. Annak különösen örülök, hogy lejárt az a világ, amikor a templomban az első helyeket csak a tehetősebbek – vagyis azok, akik többet fizettek a padok készítésére – foglalhatják el.
Miért jutott eszembe a bevezetőben idézett bácsi mondata? Tényleg nem sértődésből, és nem is azért, hogy bárkit is szétcincáljak, csupán azért, mert bizonyos helyzeteket látva az a meglátásom, hogy időnként nem tudjuk, hol a helyünk. Lásd a szülőt, aki megmondja a pedagógusnak hogyan oktasson, azt a 40-45 éves (elméletileg érett) nőt, férfit, aki a közösségi oldalokon bemutatja, hogy a mesterséges intelligenciával miként alkotta meg virtuálisan a tökéletes testét, vagy éppen a pácienst, aki elmondja a doktornak, hogy milyen gyógykezelésben részesítse. A legtöbb esetben nem is az a bosszantó, hogy valaki előrukkol egy-két jó ötlettel, javaslattal, hanem már-már követelőzik. Mi ez, ha nem szereptévesztés? Vajon tudjuk, hol a helyünk? Vajon nem megalázó, esetleg dühítő, hogyha mi vagyunk éppen abban a helyzetben, amikor nem bíznak bennünk, kioktatnak?

A magam részéről igenis dühítő volt, amikor néhány hónapja úgy jöttem el az egyik polgármesteri hivatalból, hogy még ki sem léptem az ajtón, máris azt hallottam: „Ha úgy írja le, ahogy mondtuk, akkor nem lesz probléma.” Finoman próbáltam jelezni, hogy rendben, ő az idősebb, de mégis van egy határ, csak hát a múlt rendszerben így szokta meg… Mindegy is, de bosszantott. Láttam, kevésbé tiszteletmegadó, és ezt nem is érzi, sőt, ha helyre teszik, akkor megsértődik, mert önbecsülés, önbizalom helyett csak arroganciája van. Önistenítő világunkban a vadhajtásokat le kell metszeni, az önámításokat helyre kell tennünk magunkban.
Írásom elején említettem a templomba érkező atyafit. Időnként úgy énekelt, mint a kocsmában – mármint olyan hangosan. Utólag megtudtam, egy bizonyos dalkörben is énekel, ott az erőteljes énekhangjára van szükség, és talán nem tanult meg ügyesen váltani a szerepek között. Sebaj, önismerettel foglalkozni sosem késő, s talán, ha tudjuk, hol a helyünk, kevesebb súrlódásunk lesz a hétköznapokban.