Január közepén nálunk még állt a karácsonyfa. Annyi volt az ünnep utáni lótás-futás, hogy elszaladtunk mellette, senkinek se jutott eszébe leszedni a gömböket. Eléldegéltünk így együtt: én, a férjem és a karácsonyfa. Jól­esett ez a két nyugis hét. Végre csak mi, nincsenek vendégek, nekünk se kell egy éjszakánál többet távol lenni az otthontól. A minap viszont látogatók jelentkeztek be. Kezdődhetett a veszekedés: ki takarít, ki főz? Ki bontja le a fát? Előjött újra a rendrakás örökös problémája: miért szórja szét mindig a számlákat ő? Miért nem takarítom ki soha a kávéfőzőt én? A végén jót nevettünk: van, amiben sosem fejlődünk. Időnként elég egy magára maradt karácsonyfa, hogy egymás szemére hányjuk a rossz szokásainkat és mindazt, amit máskor kedvesen mosolyogva próbálunk egymásnak elnézni. Az együttélés nehéz, de az a legszebb benne, hogy idővel minden szégyenérzet és fölös gátlás eltűnik. Legyen az barát, házastárs vagy családtag, végtére megszokod, hogy kénytelen vagy a hibáiddal, rossz szokásaiddal együtt magadat adni előtte. És mivel a társ szeret, megtanulja - hozzád hasonlóan – elviselni a hibáidat is. Ilyenkor felerősödik önmagunk elfogadása, és növekedni kezd az egészséges önbizalmunk. Komfortosan érezzük magunkat amellett, aki nem kelt szégyenérzetet bennünk. De ha felidézzük, a legfontosabb emberi kapcsolataink elejét szinte kivétel nélkül gyomorgörcs jellemzi. Izgultunk randin, összevissza beszéltünk az állásinterjún, gyakran voltunk tapintatlanok, viselkedtünk oda nem illően. Mindez megtörténik – rendszerint pont akkor, amikor nem kellene. Emberek vagyunk, és követünk el hasonló „hibákat”. Az ezt követő szégyen viszont megnehezíti, hogy egymás szeme elé kerüljünk. A szégyen izolál. Lefekvés előtt azon rágódni, hogy miben hibáztunk, fontos. Fontos, hogy tanuljunk belőle. Viszont azt mérlegelni, hogy ki mit gondolhat rólunk, milyen benyomást tettünk, ítélkeznek-e felettünk, már teljesen felesleges. Az életünkben szerepet játszó személyek többségével nem élhetünk egy légtérben, hogy kénytelenül megszokjuk egymást, így marad a jól ismert próbálkozás: sokszor nevetséges imponálás vagy nyegleség. Viszont azon, hogy mindezek miatt jó vagy rossz következtetéseket vonnak le rólunk, nem érdemes sokat rágódni.