– Én már nagyon régóta Orbán Viktor támogatója vagyok – szakad ki Tolcsvay Bélából a vallomás. – Utoljára a Kossuth-díjjal elismertek vacsoráján találkoztunk, és egy hónap múlva történt meg a bukás. Féltem a magyarságot, féltem Magyarországot, féltem a nemzetet. Napi politikával nem foglalkozom, csakis nemzetben gondolkodom – már fiatalságom óta. Nem felejtve el, hogy nagyapám a hátszegi polgári leányiskolát igazgatta, és egy reggelen megjelent a ház előtt a szekér, mindent fel kellett pakolni. Nem volt hajlandó román esküt tenni, és a családnak el kellett hagynia az országot. Édesapámnak attól hajlott meg a háta, hogy amikor éppen vitaminokra lett volna szüksége, két évig vagonban laktak a budapesti Déli pályaudvaron. Furcsasága az életnek, hogy a lányom 1980-ban éppen a trianoni gyalázat napjának évfordulóján született.  

– Mit jelent Ön számára Erdély?

– Apám mindig azt mondta nekem, hogy amíg nem jártam ott, addig nem láttam szépet. Én ezt megértettem, megéltem, és a mai napig csak egyetlen helyre vágyom vissza, sehová másfelé: Erdélybe. Ausztráliától Kanadáig bejártam a világot, de utálom a távolságot, inkább Erdélybe vágyakozom hazatérni. Oda, ahol egyenesen néznek a szemembe, ahol kevés szóból ért az ember és ahol mindenből, minden mozdulatból tanulok. Az énekekből, a hímzésekből, abból a kulturális gazdagságból, amely ott fogad. Az nekem a minden. A nyelvben pedig fürdök, mert annyira körbefon és annyira ízes, mint sehol máshol a világon. Tündérországnak tartom, mert az is – én tudom. 

– Miben látja most az alapvető különbséget léte két helyszíne, Erdély és Magyarország között?

– Nem tudok mást tenni, csak féltem az itteni világot önmagától. Mert az emberek olyasmivel foglalkoznak, amivel nem kellene. A tanítással van a legnagyobb baj. Meghaltak vagy eltűnőben vannak az olyan nagy öregek, mint amilyen Makovecz Imre vagy Andrásfalvy Bertalan volt, akik még mutatták az utat. Én ugyanúgy próbálkozom, mint ők, de ma már a világot egy internet nevű, hatalmas nemzetközi hálózat veszi körbe. A hálóban a hal tudja, hogy a likban van a szabadság, mert máskülönben fennakad. Az embereket mindenfelé hálók veszik körbe, a csomópontokban pedig ott várnak a vámszedők. Akik szépen körbevágják az arany szélét, azaz leszedik maguknak a hasznot. Az arany aránya lett a fontos, nem pedig az arány aranya – a nyelvünkben ott van minden, miközben alig tudjuk már, mit beszélünk. Ezért mondom a magamét minden koncerten, de egyedül kevés vagyok. Mert ma már nem szólnak dalok a rádióban, nincs Ötórai tea, Vasárnapi koktél, nem létezik olyan, ami régen még nevelte az embereket. Mi kijártuk a magunk által alapított „beat akadémiát”, és akadtak követőink Erdélyben is, például a Táltos együttes, Horváth Karcsi és Józsa Erika. Velük először még a hetvenes évek elején találkoztam, és nagyon büszke voltam arra, hogy létezik egy Tolcsvay Trió utánzat. 

– Emlékszik még a legelső erdélyi útjára?

– Mennyi időd van? A Fonográf együttes 1973-ban alakult meg, és én már 1974-ben sutba akartam dobni a gitárom. Ha engem akkor nem fog nyakon Kresz Albert fotóművész, aki most már fönt van az Örökkévalóságban, nem tesz be egy narancssárga Trabantba, és nem visz el Erdélyországba, akkor én ma nem muzsikálok. Azért kerültünk oda, mert Berci kapott egy megbízást néprajzi tárgyú fényképek készítésére. Aztán fel akartunk menni a kis házhoz a hegyre, mert mi lehet az a kis ház, ami mindennek a tetején van? Feljutottunk a hágóra, és amikor megláttam azt a csodálatos világot, rájöttem, igen, ez az, amit mi kerestünk! 

– Miért akarta abbahagyni a zenélést?

– Amikor megszerveztem az első popfesztivált Miskolcon, láttam, merrefelé tart a zenei világ, és én abban már nem akartam részt venni. Nem zenéltem volna tovább, ha akkor nem kerülök ki és nem találkozom a tiszta forrással a Gyimesekben, nem találkozom azzal, aki felvitt a Bükkhavas tetejébe, az esztenába, ahol megláttam a felkelő hajnalt. Nem tudtam, hogy éppen Szűz Mária születésnapja van, fogalmam sem volt róla. Egy öreg székely azt mondta, nagyon jóban lehetek az égiekkel, mert ő ott él már 83 éve, de olyan szépet még soha nem látott, mint azon a hajnalon. Bent ültek a felhők a hegyek között, csilingelt a nyáj, minden csengett-bongott, és fantasztikus fényekben jött fel a nap. Pirkadt. Utólag tudtam meg, hogy a pirkad szó azt jelenti sumérul, hogy „amikor a nap eltátja a száját”. A létező legszebb pirkadatot láttuk akkor, és azt a pillanatot nem felejtem el soha, még most is libabőrös leszek tőle, ahogy beszélek róla. Azóta lélekben én Tündér Ilona országában élek és az vesz körbe mindenhol, sodorjon bárhová a sors. A szívemet nem lehet arról a helyről kiszakítani, mert én ízig-vérig oda tartozom. 

– Ki volt az az öreg, akivel megosztotta akkor a pirkadatot?

– Ungurán György jó emberem volt, az igazi neve Dani Gyuri. Ő állta el az utunkat a nyájjal a Bükkhavason. Kérdezte tőlünk: „Honnan jöttek kendtek, tán Debrecenből?” Mondom, kissé távolabbról, Budapestről. „Térjenek már bé a házamba, tiszteljék meg a portámat!”, szólt. Ott maradtunk három napig. Nála tanultam meg Annától, a feleségétől a „Kicsi madár, hogy tudsz élni” című dalt, amit körbevittem az egész világon, és mindenhol elénekeltem. Ragaszkodó pontjaim ezek, amelyek egyre mélyebbre eresztik a gyökereimet. 

– Gondolt rá, hogy mindig ott éljen?

– Jártam ehhez közel. A Firtos-heggyel szemben, Énlakán van kedves barátom, Mika háza, aki azzal mond köszönetet az erdélyieknek, hogy minden szeptemberben fesztivált szervez ott. Olyankor én a templomban zenélek. Amikor Mika meglátta a későbbi énlakai házán az eladó felirat mellett a magyarországi telefonszámot, felhívta a tulajdonost. Mondtak egy összeget, amire azt válaszolta, bocsánat, ő egy muzsikus, neki annyi pénze soha nem lesz. Aztán letette a telefont. A tulajdonos már súlyos beteg volt, és egyik gyermekének se kellett az erdélyi ház. Visszahívta a Mikát, hogy az övé, úgy fizeti ki, ahogy akarja. Aztán amikor ez megtörtént, én is gondoltam rá, hogy Énlakára költözök, ahová Illés Lajos vitt el először, mert neki is volt ott egy házikója. De aztán Magyarországon kellett tennem a dolgomat. Mika egyébként egyszer vett egy házat Hidegségen is, de azt hazahozta. Egy tizenkét tagú kaláka szétkapta az egészet, megszámozták az elemeket, és elhozták Sződre, ahol újra összeépítették. 

– Reményik Sándor 1924-ben azt írta, Magyarország szíve a Végeken dobog. Érvényes lehet ez a jelenlegi helyzetre is?  

– Meg kell tanulni azt, ahogyan a székelyek Erdélyben mindig megtartották önmagukat, hagyományaikat, magyarságukat. Mert nagyon nem volt ez könnyű a Ceaușescu-rendszerben sem. Akkoriban megtörtént, hogy egymást váltva jött utánam egy Dacia, aztán mentem én kovásznai rendszámú autóval a Gyimesekbe, mert el kellett dugni a saját kocsimat Sepsiszentgyörgyön. Mindezt átéltem. Azt is, amikor azzal fogadtak: „Te vagy az, Béluska? A múltkor itt járt a milícia, és megfenyegettek, hogy bezárnak, ha újra játszol itt nekem!”. Aztán becsuktuk az ajtót, az ablakot, és muzsikáltunk. Egy időben szóltak, hogy „Béla, most egy ideig ne gyere, mert el szoktak beszélgetni azzal, akinél alszol!”.

– Milyen csodákat élt át a zenei gyűjtések során?

– A Gyimesekben találkoztam muzsikussal, akinek olyan hangszer volt a kezében – egy ütőgardon –, amilyent még soha nem láttam előtte. Fenyőből készül, ütni és pengetni kell. Kértem, játsszon rajta, miután a nálunk lévő Tokajit a kezébe nyomtam. Ott az úton olyan különleges dallamokat rögzítettem, amelyek később Halmos Béla révén bekerültek a Magyar Népzene Tárába. Kakasdra is Kresz Albert vitt el, ahol a bukovinai székelyek laknak. Ott Fábián Ágostonné, Márika néni, kicsi, bicebóca idős asszony mesélte el nekem olyan nyelvezettel Az égig érő fát, amilyen gyönyörűt én addig még soha azelőtt nem hallottam. Bekapcsoltam a magnót, és eldöntöttem, hogy abból egyszer majd nekem daljátékom lesz. Ezt döntöttem el 1974-ben, aztán gyűjtöttem a hozzá való élményeket, sok olyat, amit az ember a bőrén keresztül is érez a harmincméteres fenyők tövében. 

– Ha arról kérdezik, milyen a székely ember, melyik történet jut elsőként eszébe? 

– Egy alkalommal, amikor mentünk felfelé az esztenára, rábólintottam az autóval egy nagy kőre. Eltörött a karter, szétfolyt az olaj. Arra gondoltam, tréler és javítás kell, mennyibe kerül majd nekem mindez Csíkszeredában? Jött egy ember, megkérdeztem: „Tud segíteni?” „Na, várjon”, mondta. Két rönköt leállított, feltolták rá a Daciámat, és aláfeküdt az ember. De előtte még elküldött egy gyereket fúróért, egy másikat szegecselőért, egy harmadikat alumíniumlemezért, úgy tenyérnyiért. Visszajöttek a gyermekek, és az ember megfoltozta az öntvényt, egy óra múlva ismét ment a gép. Megkérdeztem: „Mivel tartozom?” Rám nézett: „Kifizette azt már maga harminc évvel ezelőtt!” Micsoda? Nem értettem. Kiderült, hogy harminc éve kért tőlem a Dani Gyuri patkószöget, ami akkor hiánycikknek számított, Bukarestben se lehetett kapni. De én hoztam neki két súlyos nagy dobozzal, mert a Katona Klári párja a budapesti lóversenyistállóban dolgozott, és akadt ott bőven. Szerzett. Letettem az asztalra a Dani Gyurinál, aki erre elkezdett bőgni: „Nincs nekem ennyi pénzem, Béluska!”  „Mit képzel, hogy fizeti, ez ajándék!” „De hát két pár lovam van, nekem nem kell ennyi!” „Hát adjon másnak is”, válaszoltam, és így kapott az az ember is patkószöget, aki megfoltozta az autómat. És emlékezett rám harminc év után. Mert akkor én azt nem tudtam, hogy megmentettem a völgy életét. Mert ha nincs patkószög, nem megy fel a ló a szekérrel az esztenára, nem viszi fel a kenyeret, nem hozza le a szénát, akkor pedig nincs télen mit enniük a lovaknak.