Augusztus 20-a, az államalapító Szent István király és a magyar államalapítás ünnepe van. Ma erről is szólnak a hírek Magyarországon, a Kárpát-medencében és a diaszpórában is. Beszélni kell róla, mert üzenete azokhoz is szól, akiket kevésbé érdekel. Augusztus 20-án nemcsak egy történelmi alakot ünneplünk, hanem mindazt, amit ezer esztendeje örökül hagyott: a hitet, a közösséget és a rendre épített országot, nemzetet. 
Ez a nap arra is kötelez, hogy elgondolkodjunk: ezer év után hogy állunk az örökséggel? Mi van a hitünkkel? A tapasztalat szerint az értékeiben megroggyant európai országokhoz képest közösségünk számára még fontos a hit. Sokszor büszkélkedünk is vele, de komolyan vesszük-e a hétköznapokban, aszerint éljük-e az életünket, nem csupán kirakat-e?
Arra is büszkék vagyunk, hogy térségünkben vannak még erős közösségek, sőt, akár a teljes térségünk erős közösségnek számít – de vajon egyénileg mit teszünk a közösségünkért? Egyáltalán teszünk-e, vagy azt mondjuk: nem az én dolgom, és várjuk, hogy más cselekedjen. Addig pedig fotelből huszárkodunk, kritizálunk, panaszkodunk.

Ma az is kérdés, hogy rendben élő ország-e Magyarország, rendben él-e Székelyföld, a városunk, a falunk, a családunk. Elfogadható-e az, hogy politikai nézetek miatt egymásnak feszülünk? Rendben van-e az, hogy hagyjuk magunkat ennyire befolyásolni? Na és az, hogy sokaknak csak éppen a mindennapira futja? Ennek ellenére közben a hitünkkel büszkélkedünk. Anno volt egy reklám, így szólt: „Helyit eszem, helyinél veszem, mert helyin az eszem!” Vajon „helyin” az eszünk? Adott a kérdés arról is: hogy rendben élő közösség-e az, ahol a közösségi oldalon üzengetnek a polgármesternek, a papnak, a tanárnak, de ha személyes megbeszélésről van szó, mindenki hallgat. Rendben élő közösség az, ahol büszkék vagyunk a magyarságunkra, de a külföldről származó hóbortokat egyre inkább népszerűsítjük, elfogadjuk?
Vettük-e, vesszük-e észre, hogy magyar szavainkat becézzük: köszike, szivi, puszcsi, talcsi, az idegeneket honosítjuk: láv, fíling, vájb, team, brainstorming, workshop, shoping; azt, hogy nem radinákba járunk, hanem gender reveal partykra, ahol a szülők és a vendégek együtt ünneplik a születendő gyermek nemének felfedését; egy-egy ünnep után nem visszahívásra, hanem after partykra; a koszorúslányok nem székely ruhát, hanem sok esetben – ahogy nagyanyáink mondanák – „valami poklát” viselnek, s a kürtőskalácsot felváltja a candy bar. Nem az a baj, ha új szokásokat veszünk át, de tudjuk-e helyén kezelni, vagy elengedjük a gyökeret, amelyből táplálkunk?
Számunkra, székelyföldi magyarok számára ez az ünnep különösen sok üzenetet hordoz. Egyrészt megerősít abban, hogy magyarságunk és kereszténységünk összetartozik, másrészt emlékeztet: felelősségünk van abban, hogy közösségeinket itt, Székelyföldön és – amennyire innen tudjuk – a szórványban is erősítsük. 
Szent István intelmei ma is érvényesek: türelemre, bölcsességre és kitartásra figyelmeztetnek. Ma, amikor annyi minden bomlasztja a közösségeket, létkérdés az, hogy megőrizzük gyökereinket, és gyermekeinknek átadjuk a nyelvet, a hitet, a hagyományt.
Az augusztus 20-i új kenyér nem csupán a mindennapok megélhetésének jelképe, hanem annak is, hogy van jövőnk közösségként. Örvendetes és egyben megnyugtató, hogy ezer év után is él a szent király öröksége. Tudunk-e, akarunk-e élni vele, vagy elszórjuk, mint a morzsát az asztalról? 
Szent István öröksége nem ünnepi szónoklat, hanem feladat. Rajtunk áll, hogy a hitet, a rendet és a közösséget megőrizzük, és ne csak beszéljünk róla, hanem éljük is. Ha erre képesek vagyunk, akkor nemcsak a múltunkra lehetünk büszkék, hanem a jövőnket is biztos kézzel építhetjük.