Tiszteletet a lovaknak is
Középiskolás koromban rendszeresen ingáztam, vonattal. Akkori nagy tervem megvalósításába még nem kezdtem. Még nem! Nagy álmom, hogy majd egyszer megírom a vonatozás élményeit. Van bőven. Egy alkalommal beültem a fülkébe, ahol idős román hölgy üldögélt. Szóba elegyedtünk. Beszéltünk úgy, ahogy tudtunk. Hamar kiderült, hogy egy keveset ő is tud magyarul, hiszen 30 éven át az egyik gyergyói település polgármesteri hivatalában dolgozott. Elmesélte, egyszer betért az irodájába egy székely atyafi, aki szarvasmarháit szerette volna bejegyeztetni. A nő gondolta, kedves lesz, magyarul szól hozzá, és azt mondta: hány marha vagy? Erre a bácsi megsértődött, és majdnem ráborította az asztalt. A nő a történetet ropogósan kacagva mesélte. Hozzátette: soha nem haragudott a férfira, és azóta is arra törekszik, hogy helyesen beszéljen magyarul.
Rendkívül tetszett a hozzáállása, azért is, mert nem dobozolt be minket, hanem továbbra is nyitott maradt a fejlődésre, a tanulásra. S ha a mi oldalunkról nézzük a történetet, láthatjuk, mi is gyakran mondunk marhaságokat. Sajnos! Nekünk, székelyföldieknek nem egyszerű országunk hivatalos nyelvének elsajátítása. Az okokat nem részletezem, tudunk róla ezt-azt, s a mai vezető anyagunkban a téma szakavatottjai is megszólalnak. Jómagam csak arra hívnám fel a figyelmet, ha lehet, ne általánosítsunk, ne szidjuk ok nélkül (talán okkal sem) a másikat. Ez a bolond világ anélkül is gurít nehézségeket az utunkba. Különben is hány és hány jól működő szomszédi vagy bármilyen más román-magyar kapcsolat példaértékű.
Évtizedekkel ezelőtt, amikor utcáinkon feleannyi autó sem cirkált, mint most, történt, hogy egy kedves ismerőst kiengedtek a kórházból. Nem igazán volt mivel hazautaznia, a vonatok akkoriban a kétórás késés helyett talán csak egyet csúsztak, s a buszok, mint a mesében: hol volt, hol nem volt… A telefon csak akkoriban volt igazán maroktelefon. A marékba üvöltve lehetett elérni a második szomszédot. Miközben a kedves ismerős azon tanakodott, hogy a hideg téli napon miként juthatna haza, a szomszédos megyéből érkező fiatalember felajánlotta, hogy 30 kilométeres távolságon belül szívesen hazaviszi. Hiszem és remélem, hogy a mi segítségnyújtásunk sem nemzetiségfüggő.
Meggyőződésem, hogy a más nemzetiségekkel való együttélésünk alapja a kölcsönös tisztelet. Nem több és nem kevesebb! Tudom, elméletben ilyen egyszerű, a gyakorlatban nem! Mert országunk törvényei hiába biztosítanak a kisebbségben élő nemzetiségeknek jogokat, ha nincsenek a gyakorlatban biztosítva, hiába kérjük a törvény által biztosított magyar nyelvű formanyomtatványokat, ha a hivatalban nem létezik, vagy ha az ügyfélkapunál kevésbé jó modorú személy üldögél, és szinte semmibe veszi azt, hogy egy jóhiszemű ügyféllel van dolga.
Szóval, ha tiszteletről van szó, mindegy, hogy a románul vagy a magyarul beszélő személyt illeti-e meg! Ja, és itt jut eszembe, aki a magyart a lovak nyelvének nevezi, az vajon melyik fajtól származhat, s vajon tudatosan hergeli-e közösségünket!? Választ nem várok, hiszen nem kellett kifizesse a kétezer lejes büntetést.