Szórványtelepülésen, Maroshévízen nőttem fel, így természetes volt számomra, hogy a környezetemben a román nyelvet is használják, én magam is szinte észrevétlenül megtanultam. S bár magyar óvodába, majd magyar iskolába jártam, román társainkkal minduntalan találkoztunk, a különböző iskolán kívüli tevékenységek során – edzésen vagy műszaki szakkörön – gyakran időztünk együtt. Szerencsés környezetben lehettem, mert a románok is, főként az idősebbek, beszélték a magyar nyelvet, a magyarok ismerték a román nyelvet, s nem volt ritka az sem, hogy ha két különböző anyanyelvű ismerős összefutott az utcán, udvariasságból ki-ki a másik nyelvén beszélt, a magyarnak nem bicsaklott ki a nyelve a román szótól, s a román sem gondolta, hogy az ördög nyelvén szól, ha magyarul beszél. Csíkszeredában is van pár román ismerősöm, aki legalább a köszönés erejéig megtisztel azzal, hogy magyarul teszi azt, s számomra is természetes, hogy az ő anyanyelvén köszöntöm, még ha tudom is róla, hogy szépen beszéli a magyar nyelvet. Mert megtanultam, hogy a tisztelet csak kölcsönös lehet.

Csíkszeredában szembesültem azzal, hogy a városban vagy a környékbeli falvakban felnövő gyermekek többsége számára idegen nyelv a román, s mikor felnőttek, a fiúk a katonaságnál, a lányok pedig valamelyik nagyváros egyetemén szembesültek azzal, hogy a román nyelv nem egy tantárgy, hanem élő nyelv, amelyet élő emberek használnak a mindennapi életben. S többségük elsajátította annyira, hogy tudjon elboldogulni vele.

A rendszerváltás utáni történések sora – legyenek azok társadalmi események vagy oktatáspolitikai döntések – eredményeként nemzedékek nőttek fel úgy, hogy nem sajátították el a román nyelvet. Ezt a tényt sokan és sokféleképpen magyarázták, ugyanakkor sokan keresték a megoldást – a jelek szerint nem túl jó eredménnyel. A román nyelv idegen nyelvként való tanulásának ötlete előbb a nemzetféltők körében verte ki a biztosítékot, mondván, hogy Romániában, román állampolgárok számára nem lehet idegen nyelv az állam nyelve. Aztán születtek különböző kompromisszumos megoldási javaslatok, hogy akkor nevezzék környezeti nyelvnek vagy bármi másnak, úgy, hogy ne sértse a többségieket. Holott akit ez sért, azt nem a nyelvünk, netán román nyelvtudásunk hiánya, hanem puszta létünk zavarja. A tanügyi tárcánál is évtizedeken át húzódott a totojázás a sajátos tantervek, tankönyvek bevezetése körül, szinte választási ciklusonként újra kellett kezdeni, mert még az RMDSZ tisztségbe helyezett oktatási politikusai és szakemberei sem adták át egymásnak a mandátumuk idején befutott vonatkozó tervezeteket.

Szerencsére mindez ma már a múlté, de közben elúszott egy negyed évszázad. Most már megvannak a sajátos tantervek és tankönyvek, és a vizsgatételek sem azonosak a kisebbségi vagy többségi nyelven tanulók számára. De maradt az ellenszenv, a félsz, a dac és a belőle következő elutasítás. S a gyermekek ebben a környezetben nőnek fel, szocializálódnak. Holott azt mindenki – vagy legalábbis a többség – elismeri, hogy jó az, ha az ember tud annyit románul, hogy akár román környezetben is boldoguljon, tanuljon, dolgozzon. Ezért örvendetes minden próbálkozás, ami megkönnyíti a székelyföldi gyermekek, fiatalok számára a román nyelv elsajátítását, remélve, hogy az számukra nem nyűg vagy teher, hanem hasznos eszköz.