Döbbenettel olvasom, hogy a nép ügyvédje lépéseket tesz, hogy Romániában ellehetetlenítsék a szüzességi vizsgálatot. Kétszer is nekifutottam a hírnek, hogy nem valamelyik fundamentalista országról szól-e, de nem. Renate Weber szeretné, ha jogászok megvizsgálnák a törvényes lehetőségeit annak, hogy az orvosok visszautasíthassák, ha egy szülő szüzességi vizsgálatot kér lánygyermeke számára. Szeretnék megakadályozni, hogy ez a jelenség ne terjedjen a magánorvosi rendszerben se tovább. Merthogy ez a jelenség itt, egy európai országban, a 21. században él, csupán nem a nászéjszakán felmutatott véres lepedőről, hanem egy nőgyógyászati vizsgálatról szól. Aminek orvosi jelentősége nulla, gyakorlatilag egy tudománytalan mítoszra épül (a szűzhártya épsége vagy esetleges beszakadása ugyanis nem sokat mond egy nő szexuális tevékenységéről), viszont pszichés károkat okozhat az azt elszenvedőknek. Erre hívták fel a figyelmet a szakemberek is a nyár folyamán, amikor egy hazai civil szervezet erőteljes kampányt indított a szüzességi tesztek ellen. A civilek nyomására az Igazságügyi Orvosi Intézet június óta már nem bocsát ki kérésre szüzességi bizonyítványt. A gyakorlatot az Egészségügyi Világszervezet is elítéli, az ENSZ szerint a szexuális erőszak egyik formája, durva diszkrimináció, ami alapvető emberi jogokat, gyakran gyermekjogokat (!) sért.
Egyébként a #Denetestat néven futó kampányban kiderült, hogy 2019-ben legalább ezer ilyen bizonylatot adtak ki a – többnyire – törvényszéki orvosi központok, ahová szülők vonszolták el fiatalkorú lányaikat, hogy belekényszerítsék egy kimondhatatlanul méltánytalan, abuzív, traumatizáló vizsgálatba, amelynek nyomán megszületik a bizonylat: érintetlen vagy nem érintetlen. Nehezen tudom elfogadni, hogy voltak, vannak orvosok, akik ezt elvégzik, abba pedig bele sem merek gondolni, hogy mi történik azokkal a lányokkal, akik „nem mennek át” a szüzességi vizsgálaton.
Egyre gyakrabban rendül meg bennem az emberek józanságába, fejlődőképességébe, az erkölcsbe, a tudomány előrevivő hatásába, az emberi értékek és jogok egyetemességébe vetett hitem. Iránban nőket gyilkolnak nem megfelelő öltözetért, a tálibok kikergették a lányokat az iskolákból, de az úgynevezett felvilágosult országokban is ismét fókuszban az abortuszkérdés, a nők kötelessége a családdal szemben, a nők továbbtanulásának állítólagosan negatív hatása a társadalmi reprodukcióra… Rengeteg olyan dolog, amiről korábban azt hittem, hogy legalábbis a világ demokratikus berendezkedésű felén többé már ilyen módon, ahogy mostanában, nem fognak beszélni. Mintha valami mélyen meghúzódó minta működne a történelemben, hogy az időről időre felerősödő társadalmi anomáliák esetén járványként bukkan fel és terjed a nőgyűlölet. A középkorban boszorkányokat égettek, ám a nők elleni intézményes erőszak, a rendszerszintű visszaélés, az alávetettséget feltételező kezdeményezések, vélemények ma sem csitulnak.
Én azt hittem, már nem kérdés, hogy a nő elsősorban ember, nem áru és nem biodíszlet, felnőtt, egyenrangú polgár, értékét nem a szüzessége vagy termékenysége határozza meg, hogy elidegeníthetetlen joga van a saját testével kapcsolatos döntések meghozatalára, a társadalom legfeljebb csak támogathatja abban, hogy jó döntést hozzon, például a gyermekvállalásról. De nem büntethető, nem vegzálható, nem elnyomható, nem kell megalázottnak éreznie magát, ha szabadon megéli szexualitását, ha netán nem szül, vagy nem hordja ki a megfogant magzatot. Én azt hittem, hogy már az sem lehet téma, hogy a szüzesség, a szexualitás magánügy, és a szexuális integritáshoz való jog ugyanúgy jár a nőnek, mint a férfiaknak…
Tegnap volt az emberkereskedelem elleni küzdelem világnapja. Ez a borzasztó jelenség is mindig erőteljesebb lesz humanitárius vészhelyzetekben, és mindig a nők, valamint a gyerekek a legsérülékenyebbek, ők azok, akik leginkább ki vannak téve a visszaéléseknek. A Romániában felderített esetek majdnem 75 százaléka szexuális kizsákmányolásról szól! Felszín alatt tombol a családon belüli erőszak, aminek szintén leginkább a nők és a gyermekek, főleg a lánygyermekek az elszenvedői, és a rendszer, a jog rendre tehetetlennek bizonyul.
Dolgunk tehát még mindig rengeteg van a nők emancipációját, azaz egyenjogúsítását tekintve. Javában él még nálunk is a nemek közti egyenlőtlenség, miközben az emancipált nő szókapcsolat ismét szitokszóvá kezdett válni. Nekem már elegem van ebből a kettős mércéből. Nagyon.