Globális szinten nagyon magas a stresszes életmód okozta megbetegedések száma, sajnos, évről évre nálunk is egyre több esetet jegyeznek. Számos könyv és tanulmány foglalkozik behatóan a témával, talán leginkább a modern pszichológia. A mélylélektan alapjait Sigmund Freud és Carl Gustav Jung fektették le, Selye János világhírnevet szerzett a stressz kutatójaként a múlt század második harmadában, napjainkban dr. Máté Gábor, a magyar származású kanadai orvos végez beható kutatásokat ezen a területen. A világháborúkat, különösen a második világháborút követően világszerte egyre magasabb lett a poszttraumás stresszben szenvedő személyek száma. Egyébként a kanadai orvos maga is a holokauszt túlélője, később emigrált családja Kanadába. Kelet-Európában a háború után rendezkedett be szovjet nyomásra a kommunista rendszer, amelyben ismét állandó rettegésben élték hétköznapjaikat az emberek, állandó volt a besúgás, a zsarnoki hatalom mindenről tudni akart. Orwell 1984 című könyve jut eszembe, vagy a Játszma című film – magyar alkotás, az idén mutatták be a mozikban –, amelyek szemléltetik, milyen volt az élet az elnyomó rendszerben. De a kollektív tudatalattiban – ahogy Jung mondaná – ennél sokkal fontosabb szerepet játszottak adott ponton az egyéni sorsok, mert később azok alkotják a nagy egészet. A társadalomra nézve segítenek bizonyos konklúziók levonásában. Valószínűleg minden egyén másként dolgozza fel az élete során elszenvedett traumákat. Vegyük például a kiskorúakkal szemben elkövetett bűncselekményeket – családon belüli gyermekbántalmazás, nemi erőszak, árvasorban felnövő gyermekek, és sorolhatnám, sajnos, mindenre van példa a mi kis társadalmunkban és a nagyvilágban egyaránt. Nézzük azokat, akik valamivel jobb helyzetből indulnak, esetükben ott a megfelelési kényszer, állandó önkritika és hajtás jellemzi mindennapjaikat, ez a kapitalista világberendezkedés egyik velejárója. Mit ne írjak: alapja. Az önéletrajzokban ma nem annyira a konkrét tudást részesítik előnyben, sokkal inkább a rugalmasságot, legyél extrovertált, barátságos és a többi bla-bla. Csakhogy véleményem szerint ez prostitúció a szó szoros értelmében, mégis eladjuk a lelkünket? Nos, nem, a székely nem hajlik, inkább eltörik. Figyelték a környezetükben élő személyeket? Hányan dohányoznak, isznak örömükben, bánatukban, hétvégéken és hétköznap? Nos, a székely nem hajlik, inkább törik! A stresszfaktor növekedésével kapcsolatban áll a különféle addikciók kialakulása is. A testet folyamatos stresszhatás éri, és olyankor valami gyors – nem számít, mennyire káros – örömre van szükségünk. Erről és a szenvedélybetegségekről ír dr. Máté Gábor a Sóvárgás démona című könyvében. Mi itt, Kelet-Európa és a Balkán találkozási pontján bőven kaptunk és kapunk a stresszből és traumákból, amit nem egyszerű feldolgozni, és – meglátásom szerint – nem is feltétlenül a gyógyulást elősegítő (mód)szerekhez nyúlunk. Az alkohol a mi gyógyszerünk? Hajlamos vagyok általánosítani, de ez egyszer nem szeretnék, viszont nézzünk körbe: munkám révén számos, a társadalmi réteg meghatározó képviselőivel találkozok. Egy bizonyos: mifelénk szinte minden társadalmi réteg rákfenéje az alkohol. Természetes, így megy ez, hiszen stressz mindenkit ér, és az oldására alkalmas gyógyírt egy káros szenvedély, az alkohol jelenti? Rögtön hozzáteszem: jobbik esetben… Csakhogy, az alkohol öl, butít és nyomorba dönt! Micsoda közhely, nemde? Ám mégis van benne valami… Sokszor elcsodálkozom azon, hogy bár tündérkertben élünk itt, a hegyek között, mégis sok esetben olcsó alkohollal butítjuk saját magunkat. Mire jó ez? Miért nem teszünk felfedezőutakat a természetben, miért nem keressük az érzelmi feltöltődést szolgáló kikapcsolódási módszereket? Nem beszélve arról, hogy óriási szerepet játszik az emberi kapcsolatok tönkretételében az alkohol. Ide vezethető vissza többek között az imént említett gyermekbántalmazás, a nemi erőszak, vagy éppen a családon belüli erőszak stb. Így, a végére megkérdezném: megéri? Mire jó ez az egész?

Vlaicu Lajos