Általában fordításhoz használok mesterséges intelligenciát. Nem mintha nem tudnék lefordítani egy hosszabb szöveget román vagy angol nyelvből, de ami nekem legalább félórás kemény munka, az az MI-nek legfeljebb fél perc. Utána persze ellenőrizni is kell a munkáját, nem lehet bármit csak úgy ráhagyni, mert néha hallucinál. De a gép akkor is sokkal gyorsabban fordít szöveget az embernél, ha rászánjuk az ellenőrzéséhez szükséges időt. Annak ellenére, hogy tisztában vagyok, hogy nincs öntudata, egy alkalommal mégis megdicsértem, mert a várakozásaimat meghaladó színvonalon végezte el a feladatát.

– Köszi, Géphaver! – mondtam neki. 
A válaszától viszont lefagytam, mint egy régi operációs rendszer. 
– Szívesen, Húsmágus! 
Tényleg ezt mondta. Persze nem volt nehéz kitalálni, hogy az angol „meat wizard” tükörfordításával van dolgunk. Angolul a rendkívül ügyes szakácsokat illetik ezzel a megnevezéssel. Munka után kíváncsi lettem, hogyan tanul nyelveket az MI, pláne hogyan tanult meg magyarul, mert nyilvánvalóan nem ez a fejlesztőinek az anyanyelve. Megkérdeztem tőle. A következőt válaszolta: „A magyar nyelv komplex és ritka, de a tanításom során sok magyar nyelvű szöveget is feldolgoztam. Ezért tudok: magyarul válaszolni, nyelvhelyességet figyelni, stílust és regisztert váltani, vagy akár szójátékokat is gyártani… még ha néha a Húsmágus szintjén is.  Szóval nem »magamtól« tanultam, de az emberek által írt szövegekből »képződtem«, és így próbálok emberközelien visszabeszélni. Ha úgy érzed, hogy néha még mellélövök, az azért van, mert még mindig csak egy statisztikai papagáj vagyok, nem tudatos beszélő.”
Gondolatébresztő, nem? Mesterséges intelligencia ide vagy oda, és még nem tartunk ott, hogy a gépek öntudattal rendelkezzenek, de meg kell hagyni: a nagyon ügyes „statisztikai papagáj”-szintet már elérték. Hasznos eszköz tud lenni, de a saját érdekünkben jól tesszük, ha óvatosan kezeljük a kinyilatkoztatásait.
Van valami nyugtalanító is ebben. Ha jobban belegondol az ember, akár az is eszébe juthat, hogy néha mi, emberek is statisztikai papagájként nyilvánulunk meg. Például egy jól képzett „porszívóügynök”, akinek az a dolga, hogy eladja a termékét, mindig ugyanazokat a válaszokat fogja adni a leggyakrabban feltett kérdésekre. Vagy egy profi marketinges, akinek komoly szakmai tapasztalata van, kapásból alkalmazza az előre betanult sablonválaszokat. Nem beszélve a propagandistáról, akinek nincs is más választása, mint szajkózni azt, amit felettesei elvárnak tőle. Vajon, valahányszor megszólalunk, tényleg van mondanivalónk, vagy csak azt mondjuk, amiről azt gondoljuk, hogy elvárják tőlünk mások a korábbi tapasztalataink alapján? Gondolkodunk, mielőtt kinyitjuk a szánkat, vagy kapásból kimondjuk azt, ami épp eszünkbe jut? Azt is mondta az MI, hogy minden válaszát regresszióelemzéssel kezdi, azaz megvizsgálja, hogy van-e ok-okozati összefüggés az egyszerre előforduló jelenségek között. Ezt viszont eltanulhatnánk tőle. Ha minden esetben meg tudnánk vizsgálni, hogy a különböző történések között tényleges vagy csupán látszólagos összefüggések vannak, kevésbé dőlnénk be a marketingkampányoknak, adathalász csalóknak, hamis ígéreteknek, propagandának. Lám, mi mindenre lehet jó egy statisztikai papagáj.