Európa állásától immár Székelyföldön is legfeljebb félnapokra lehet elvonatkoztatni. Amikor pedig azzal vetnénk számot, hogy világunk, s abban az otthonunk eleget s megfelelő ütemben haladt-e előre az utóbbi évek során, a kalkulusból nem hagyható ki a közegellenállás erejének mértéke. Mert rideg éveket értünk, ahogy nagyanyánk az égiháborúnak mondta: nagyidő jár. A világgazdaság megroppanása, koronavírus-pandémia, életritmusváltás, energiaválság, kivándorlás, bevándorlás, árrobbanás, lélekszámapadás, ideológiai hadakozás, morális katalepszia, vérzivatar a szomszéd országban – egymás sarkában taposó, centikről arcunkba ordító válságok, ha van szemernyi jó bennük, legfeljebb, hogy nem még rettenetesebbek. Aki ezekben az időkben talpon tudott maradni, az legyen büszke magára. Aki pedig gyarapodni tudott, személye, családja, közössége szintjén – az tiszteletet érdemel. 

Székelyföld márpedig gyarapodott, és ez nem vélemény, hanem tény. Igaz, nem mindenütt egyformán: van, ahol csak szerényen vagy alig. De számos közösség ugrásszerűen fejlődött és fejlődik, sok helyen tornyosulnak az élet minőségét jelentősen emelő új beruházások és szolgáltatások, és sok szempontból a vidék felzárkózik a – szintén jelentős léptékben fejlődő – városhoz. Hogy „volt honnan” fejlődni, s a fejlődés bekövetkezhetett volna korábban, pontszerű helyett lehetne általános, még nagyobb léptékű, illetve ettől még maradnak az olyan fájó hátrányok, amelyeket nem lehet itt helyben ledolgozni, amelyek kezelésére nem az építőanyagok bizonyulnak a megfelelő szernek? Ez így igaz. De ezzel együtt sem szabad elengedni azt a gondolatot, hogy Székelyföldön, ahová borvízforráson kívül minden egyéb forrásból kevesebb jut, viszonylag keveset pazaroltunk és elég jól gazdálkodtunk: amit az Európai Unió nekünk szánt, Magyarország támogatását és a román állam dotációját közösségeink hasznára és használatába sikerült adni. Aki pedig ehhez munkájával eredményesen hozzájárult, az irodistától a polgármesteren át a parlamenti képviselőig, annak kijár az elismerés és tisztelet. Javaslom, még június 9. előtt mutassák ki ezt: ha olyan közösségben élnek, amelyben látják, érzik az előrelépést, mondjanak egy elismerő szót a polgármesternek, biccentsenek valamelyik helyi tanácsosnak, rázzanak kezet az önkormányzat egyik alkalmazottjával. Szidást, morgást, számonkérést kapnak úgyis eleget.

Vasárnap, a helyhatósági és európai parlamenti választásokon aztán a magyar közösség már önmaga irányába kell tiszteletet mutasson. Meg kell mutatnunk, kifelé és a tükörben is, hogy erősek, intelligensek, összetartók és tenni képesek vagyunk, van erkölcsi érzékünk, saját identitásunk, történetünk, és van saját hangunk. A választásokon való tisztességes szereplés a mi közösségünk számára mindig fontos és nagy téttel bíró – de különösen az most, mivel annyi bizonyos, hogy még jó ideig a hangzavar lesz az uralkodó a tágabb környezetünkben, Bukarestben és Brüsszelben is. 

Én bizakodón tekintek a választásokra. Bízom magunkban, az erőnkben, és abban, hogy bár a felhők most még nem oszolnak, a nagyidő végül mégis elmegy. És ha most jól számolunk, akkor majd ismét építhetünk.