Ma van a kedvesség világnapja. Tudom, már szinte mindennek van világnapja, hogy csak a novemberieknél maradjunk, a teljesség igénye nélkül ebben a hónapban van a D-vitamin-nap, az európai kereskedelmi nap, a szinglik napja, a minőségügyi világnap, a katonai felderítők napja, a szociális munka világnapja, a cukorbetegek, a magyar véradók, a koraszülöttek világnapja, a füstmentes nap, a magyar labdarúgás és a szerelmi vallomás napja is.

Ezek olyan évenként ismétlődő globális vagy több országra kiterjedő ünnepek és figyelemfelkető napok, amelyeket különböző nemzetközi szervezetek hirdettek meg valamely aktuális témához kapcsolódóan, és amelyek egyszersmind biztos kapaszkodói a témahiánnyal küzdő újságírónak. Szóval a kedvesség – mi sem egyszerűbb erről írni, hiszen az évnek épp azon szakaszában ünnepeljük, amikor már karnyújtásnyira van az adventi időszak, és még akkor is, ha nem szeretnék felülni a boltok vásárlásra ösztönző gyorsvonatára, már látom, hogy egyre több civil szervezet hirdeti meg karitatív akcióját. Ilyenkor kicsit könnyebb jónak lenni – egy ajándékokkal teli cipősdoboz itt, egy meleg kabát ott, egy mosollyal kísért „Áldott ünnepet!” amott, gyorsan elhihetjük magunkról, hogy mi igazán odafigyelő, kedves tagjai vagyunk a társadalomnak.
Igen ám, csak a hétköznapok gyakran felülírják ezen igyekezetünket. Én például nem tudtam kedves lenni azzal a telefonos kérdezőbiztossal, aki tegnapelőtt vezetés közben hívott, és miközben próbáltam válaszolni neki – természetesen kihangosítva –, megfeledkeztem arról a készülő fekvőrendőrről, amelyiken előtte tíz perccel még óvatosan átdöccentem, de a visszaúton már lassítás nélkül csapódtak neki az autó kerekei. És vasárnap sem tudtam kedves lenni azzal az édesanyával sem, akinek a segítő kerettel korcsolyázó kisfia az én hasonszőrű fiamat ütötte ki a lába alól, pont akkor, amikor egy óra rimánkodás és némi motiváló erővel bíró keksz elfogyasztása után sikerült rávennem az enyémet, hogy jégre álljon, akkor is, ha kicsit később értünk oda a korcsolyapályára, amikor már csak a csámpás, alacsony segédeszközök maradtak. Pedig a bocsánatkérés őszinte volt, és a szándékosság is kizárható, mégsem tudtam szívélyesen azt mondani, semmi probléma. 
A kedvesség tehát nemcsak a megtartott ajtó, az illedelmes köszönés, a mosoly kísérte fizetés, nemcsak önzetlenség, szíves cselekedet, nemcsak jóindulat, barátságos viselkedés, figyelmességből, empátiából fakadó gesztus, hanem egyben önuralom, a felülkerekedés pillanatnyi sérelmeinken, érzelmeink uralása. Én ennek gyakorlását tűztem ki magamnak felkiáltójellel. És talán pont ez a lényege a világnapnak: ráirányítja a figyelmet az olyan magától értetődő dolgokra, mint a kedvesség, és változtatásra sarkall. Ettől nem lesz kisebb a számlám az autószervizben, és a fiam sem fog hamarabb megnyugodni egy esés után, de valaki másnak talán kicsit szebbé tehetem a napját.