Hirdetés

Mi lesz veled, műjégpálya?

Kopacz Gyula

Alig valamivel vagyok fiatalabb, mint Csíkszereda egyik emblematikus épülete, amelyben gyakran megfordultam az elmúlt harmincöt év alatt. Na és előtte is látogattam, igaz, ritkábban, mert volt olyan időszak, amikor nem oda mentél, és nem akkor, ahová és amikor akartál, hanem amikor engedtek. És az engedélyt nem mindig a szülőtől kellett megkapnod.
Tízéves lehettem, amikor először korcsolyáztam a csíkszeredai műjégpályán – a megyeszékhely peremén lakva, mi, gyermekek főleg az utcán, a réten vagy épp a veteményes helyén öntöttünk jeget. Nagyjából ekkor láthattam az első jégkorongmérkőzést is, amely egy megyei másodosztályú rangadó volt a Haladás és a Küküllő között. Aztán 1987-ben nagy örömömre sikerült a Barátság Kupa néhány mérkőzésére is bejutnom, egy szovjet válogatottól még egy Tisa ütőt is kaptam ajándékba. A nagy becsben tartott ütő végül egy utcai hokimeccsen adta meg magát, nyele még sokáig a hólapátra volt otthon erősítve.
A kommunizmus bukása után szétszéledő csíki hokicsapattal én is csak a közkorcsolyázásokkor jártam a műjégpályára, majd 1995-től kezdtem újra hokimeccsre is járni. Megfagytam több ezer csíki szurkolóval együtt 1997. február másodikán Sepsiszentgyörgyön, amikor eldőlt, hogy 33 évnyi szünet után újra Csíkszereda csapata lesz a román bajnok. Ekkor már hokifertőzésem volt.


Cikkünk a hirdetés után folytatódik!

Hirdetés


Voltam meccsen, ahol a vendégcsapat edzője a fapalánkba leütötte a bicskáját, így jelezve a játékvezetőnek, hogy számára nem megfelelő ítéletet hozott, ott voltam a székröptetésen is, amikor egy tévériporter fején landolt a letört háttámla, és voltam olyankor is a műjégpályán, amikor pár kisgyermek ütötte a korongot, és azon vitatkoztak, Gretzky vagy Bure a jobb hokista. Örültem, amikor egy kávé mellett Antal István egykori Sportklub-igazgató a jégkészítő gépek cseréjének terveit szőtte, és részese lehettem annak a médiahacknek, amely végül ahhoz vezetett, hogy korszerű fagyasztógépek kerüljenek Csíkszeredába. Boldog voltam, amikor Antal István bevitt a pályára, megmutatta az új eredményjelzőt, az új székeket, és büszkén újságolta, hogy felveszi a csíki jégkorong atyjának nevét a műjégpálya. Igaz, akkor még érdekelte a sportminisztériumot a jégpálya sorsa, amit ma már nem mondhatunk el.
Nyolc éve még a sportbázis fenntartására sem kap elég pénzt a Sportklub. Szurkolói összefogás kellett az illemhely felújításához, amelyre ma megint ráférne a rehabilitáció. Időközben elavult a tizenöt éve korszerűsített világítás, az eredményjelző táblán több ledcsík nem világít, a jéggyalu egyre többször romlik el, szóval komoly és a felsoroltaknál is sokkal nagyobb léptékű beruházásra lenne szüksége a Vákár Lajos Műjégpályának ahhoz, hogy eleget tegyen a kor követelményeinek.
A jelenlegi igazgató – nem a dicsekvő típus – mindent megtesz azért, hogy a Nyitva tábla ott maradjon a bejáratnál. Kilincsel a sportügynökségnél, a helyi és megyei önkormányzatnál, szponzoroknál – az összekalapozott támogatásokból minden nyáron sikerül kimeszelni az öltözőket, megjavítani a sportolók által figyelmetlenségből vagy dühből összetört bútordarabokat, ajtókat, egyszóval tenni a lehetetlent: működtetni egy létesítményt, amelyet a fővárosiak már rég bezárattak volna. Szinte naponta eljárok a Vákár Lajos Műjégpálya mellett. Amikor tavaly hullani kezdett a vakolat az egyik külső falról, megdöbbentem és elgondolkodtam.
„Ne aggódj, olyan biztos lábakon áll ez a pálya, hogy a fél város romokban hever, mire ez összedől. Csak legyen már jó gazdája, mert a város és a létesítmény is megérdemelné, hogy még legalább ötven évig működőképes legyen a pálya” – nyugtatott meg a Sportklub igazgatója. 
A sportügynökség adná, a város venné, de hiányzik a legfontosabb a gazdacseréhez: a politikai akarat. És akkor a pénzről még nem is beszéltünk.



Hirdetés


Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!