Anya, nem fotózod le a vasúti átkelőt? – kérdezi a fiam, amikor átdöccenünk valahol Szakadát környékén a ma már csak turistavonatok által használt keskeny vágányokon. Ilyen az újságírók csemetéinek élete, hozzászoktak, hogy a családi kirándulások alkalmával anyjuk azonkívül, hogy navigál, innivalót osztogat és teljesíti a zenei kéréseket, mint egy rádiós kívánságműsorban, az anyósülésen szorongatja a telefonját, és szorgalmasan készíti a felvételeket, ha beszakadt útburkolatot, járdát építő munkásokat, dugót, balesetet, havas-latyakos útszakaszt vagy bármi olyat lát, ami az olvasókat is foglalkoztathatja. A fenti kérdésre válaszolva hosszú monológ következik arról, hogy elsősorban a megyén belüli történetek érdekelnek, és ezért is megkönnyebbülés, valahányszor elhagyjuk a megyehatárt jelző táblát, mert a táblával együtt a munkát is könnyebb magam mögött hagyni. A kérdés pedig azért született, mert előtte néhány perccel örökítettem meg Parajd be- és kijáratánál a bombabiztos fekvőrendőröket, azaz a Szent András-keresztek által közrezárt rozsdás síneket, bomladozó talpfákat, gyomos vágányokat, egyre kopottabb sorompót és a kúszónövényekkel benőtt villanyoszlopot. Még soha nem láttunk itt vonatot közlekedni, bár van ismerősöm, aki pár éve találkozott ott egy szerelvénnyel. Vizsgáljuk, találunk-e arra utaló nyomot, hogy az elmúlt egy évben áthaladt itt legalább egy kötöttpályás közlekedési eszköz, vagy ahogy a vasúttársaság lassan őrlő malmaival lenni szokott, évekkel a közlekedés megszüntetése után is tétlenül nézik, ahogy az országúton valamennyi autó kénytelen megállni – kétszer is –, mert az átkelő megszüntetése igencsak bürokratikus. 

Empirikus módszer helyett (hiszen vasúti közlekedésnek a nyomát ezúttal sem láttuk) maradt a virtuális. Az állami vasúttársaság honlapja szerint nem létezik Parajd elnevezésű megálló, térképén a legközelebbi megállók a településtől körülbelül harminc kilométerre Székelykeresztúr, Székelyudvarhely vagy épp Betfalva. Aztán az internet egy mélyebb bugyrában találok egy 2020 decemberétől érvényes menetrendet: a RegioCălători magánvasúttársaság napi két járata megáll a parajdi állomáson. Amikor azonban a társaság aktuális útvonalait böngészem, se híre, se hamva a Balázsfalva–Parajd közötti közlekedésnek.

Végül az ismerősi körömben is érdeklődöm. Határozottan állítják, évek óta nem jár arrafelé, csak a madár s az országúton libasorban haladó gépjárművek. Valahányszor ilyen sorban araszolok, elképzelem, hogy egy ideális világban a kamionok szállítmányát hosszú vagonokban is vihetnék át az országon, és talán a sort vezető kisautó sofőrje is szívesebben ülne vonatra, és pár óra olvasás vagy filmnézés után kipihenve szállna le célállomásán, mint hogy a kormányt görcsösen szorítva, előregörnyedve, a vezetés minden stresszét magába gyűjtve jusson el egyik városból a másikba képzésre, ügyet intézni vagy rokonlátogatóba. De nincs rá lehetősége, a vasúttársaság nemhogy nem fejleszt a környéken évek óta, hanem létezésének egykori nyomait is képtelen eltüntetni. A sínek és keresztek létezéséből pedig csak az áfonya-, rókagomba- és mogyoróárusok, valamint a megállás elmulasztását lefülelő rendőrök profitálnak. Ezért jobb, ha betartva a szabályt megállunk, és újra és újra ellenőrizzük: ma sem jött a vonat.