Az irodalomnépszerűsítő rendezvények évről évre felteszik a kérdést, hogy lelkesít-e még valakit az olvasás, van-e szerepe az irodalomnak? A nyomtatott könyv létjogosultsága problematikus dilemmaként kerül a társadalmi viták fókuszába.
A napokban „szántam rá magam”, hogy megbirkózzak Dosztojevszkij klasszikus nagyregényeivel. Mindeddig „racionális” megfontolásból nem vettem rá magam: egyszerűen nincs rá idő, elfelejteném a történet elejét, mire a végére érek. Már a könyv fizikai súlya is túl nagynak tűnik. Az eleve kudarcra ítéltség biztos tudatában fogtam neki a Bűn és bűnhődésnek. Most pedig nem tudom letenni. Nem lehet letenni. Nem is tűnik olyan terjedelmesnek. 
Miért idegenkedtem annyira, miért gondoltam, hogy az olvasás „megbirkózás” lesz?
Általában a digitális nomádok generációja kapja a „nem olvasó” bélyeget, de valójában össztársadalmi jelenség, hogy egyre kevesebbet olvasunk, legalábbis terjedelmesebb műveket. Ez nem feltétlenül az irodalom iránti közömbösségből ered, sőt. Nagyon gyakran egyszerűen a hétköznapok jellemzően felgyorsult ritmusa nem engedi meg nekünk az elmélyedést, sem egy könyvben, sem másban, talán a munkánkat leszámítva.

Bár szóban sokan hangoztatják, hogy jó lenne, ha többen olvasnának rendszeresen, érdemi ösztönzők nemigen vannak – sőt, mintha az ellentétét tapasztalnánk: a világ úgy formálódik körülöttünk, hogy a felszínen megfogható értékek minden területen fontosabbá válnak, mint a megfejtést, megértést igénylő tevékenységek. Esszencia helyett a forma kerül fókuszba, mutatós borítók üres oldalakkal. 
Az olvasási szokások megváltozása tehát elsősorban nem az érdektelenség vagy „kulturálatlanság”, hanem a folytonos pörgés okozta életviteli változások egyenes következménye. Ha minden percünket grammra pontosan ki kell mérnünk, luxusnak érződik még a gondolat is, hogy órák hosszat csak úgy fiktív valóságokba szökdössünk. Inkább bele se kezdünk. Ha mégis van időnk nagy ritkán, inkább egy-két oldalas szövegeket választunk nagyregények helyett.
Teljesen átélhető ez mindannyiunk számára. De pár nap Dosztojevszkij és könyvvásározás után úgy látom, hogy éppen a terjedelmük teszi a hosszú műveket még nélkülözhetetlenebbekké a mai, hustle-culture szabta rohanásban. A vaskos könyvek legfontosabb „funkciója” ugyanis nem az, hogy a saját történetünk helyett valaki máséba temetkezzünk, vagy hogy végigkövessünk egy fiktív narratív szálat – bár persze, mindez nem elhanyagolható –, hanem sokkal inkább maga az elmerülés gyakorlása. Hogy képesek vagyunk elengedni a belső kontrollt, hagyni, hogy a megszokott, katonás ritmusunkhoz képest egy másikba lassuljunk, hogy a figyelmünket huzamosabb ideig egy helyre fókuszáljuk. A realitásból való kilépés ilyen értelemben nem „elszökés”, hanem mély kapcsolódás az intellektusunkhoz, a lelkünkhöz – önmagunkhoz. 
Az ilyenfajta ritmusváltás egyszerre pihenteti és stimulálja az elmét, hiszen az olvasás folyamatos értelmezéssel jár, amely pedig nemcsak a leírt szavakra való reflexiót jelenti, hanem magunkra való reflexiót is. Hogy mit vált ki belőlünk ez vagy az a regénybeli mozzanat, egy olvasott passzus, gondolat, az mindig az önmegismerést segíti elő. Minden, ami a könyvben történik, bennünk történik.
Az elmélyült olvasás tehát sohasem csak kikapcsolódás vagy egyszerű „szabadidős tevékenység” volt, de most talán még inkább igaz rá, hogy egy történet megismerése egyúttal önreflexiós, elszántságot igénylő tevékenység is. 
Ezáltal pedig egyfajta reziliencia a szakadatlan hajtás, a produktivitáskultúra ellen, amely a felszínen tartja minden figyelmünket, és így szabadon gondolkodó, tudatos egyéniségek helyett középszerű tömegek „kitermelésére” alkalmas. 
A Csíkszeredai Könyvvásár és hasonló irodalmi fesztiválok népszerűsége vagy éppen Dosztojevszkij és más klasszikusok örökérvényűsége azonban azt mutatja, hogy még mindig megvan a képesség a szellemi önállóságra, és az ehhez szükséges ellenállásra.
Szóval olvassunk a történetekért és a kultúráért, de olvassunk lázadásból is. Ha így fenn tudjuk tartani magunkban az igényt a lelassulásra, az önmegismerésre, nemcsak a kultúrát tartjuk életben, de a saját létélményünket is magasabb szintre emeljük.