A Recorder az igazságszolgáltatás rendellenességeit leleplező filmje alaposan megtépázta a bírói hatalom tekintélyét. Az átlagember keveset tudott a bíróságok kulisszatitkairól, a film megjelenése után viszont, úgy tűnik, kiszabadult a szellem a palackból. A bírók, ügyészek egy része azóta nyíltan hajlandó beszélni az igazságszolgáltatást maga alá gyűrő rendszerhibákról. 
A bírák úgy látják, hogy a hazai igazságszolgáltatás csúcsán egy szűk kör kezében összpontosul a hatalom, és lényegében ők döntenek a kinevezésekről, az előléptetésekről és a fegyelmi eljárásokról. Emiatt egyes bírák megfélemlítve érzik magukat, de legalábbis úgy látják, nyomást gyakorolnak rájuk. Kifogásolják, hogy a rendszer működési rendellenességei tartósak, és nincs eszközük arra, hogy érdemi változást kényszerítsenek ki. Szóvá tették, hogy előre lehetett tudni, kik kerülnek vezető tisztségekbe – jellemzően olyan bírák, akik jóban vannak a döntést hozó politikusokkal. Ráadásul a hatalmon lévő politikusok személye időközönként változik, ám az ismeretségi alapon meghozott rossz döntések következményeit a bíráknak egy választási ciklusnál hosszabb ideig el kell viselniük.

Sokan közülük most sem merik nyíltan vállalni véleményüket. Még mindig félnek. Ez a félelem nem új keletű. A maga érdemén átkosnak mondott rendszer hosszú évtizedei alatt alaposan beleivódott a társadalomba. Azóta is mindenki fél, akinek van veszítenivalója. Persze ha másoknak kell tanácsot adni, hogyan végezzék a munkájukat, akkor nem gyötörnek kétségek. Pontosan tudjuk, kinek mit és hogyan kellene megtennie azért, hogy haladjanak a dolgaink. Viszont amikor rólunk van szó, a saját környezetünkről, egzisztenciánkról, akkor már nem szívesen mondjuk el a nyilvánosság előtt, hogy mi zavar bennünket, mert a következményeket latolgatjuk, és ott bujkál tudatunk mélyén az is, hogy: „vajon mit szól a szomszéd?”. 
A félelem érthető. Románia az az ország, ahol 1989 előtt – egyes források szerint – minden 43. állampolgárra jutott egy besúgó. Hiába telt el azóta egy emberöltőnyi idő, ezeket a régi reflexeket a mai napig magában hordozza a társadalom. A mai huszonéves nemzedéknek, de még a harmincas éveiben járó generációnak sem lehetnek emlékei azokról az időkről, amikor bizony joggal kellett tartani attól, hogy mit mondunk – vagy hogy mit mond a szomszéd. Mégis megtanultak félni ők is. És hiába voltunk még gyermekek mi, negyvenesek is akkoriban, a „ne szólj szám, nem fáj fejem” igazsága mélyen beépült a tudatunkba. Ez az oka egyébiránt annak is, hogy az iskolai bántalmazásokról, különösen azokról, amelyeket kollégiumokban egymással szemben követnek el a kamaszok, sokszor csak évek múlva szereznek tudomást a szülők. Ha egyáltalán. Mert valahogy úgy alakult, hogy aki ott is szólni mert, az pórul járt. 
Nagy hagyománya van ma is az intézményes megfélemlítésnek hazánkban, ez tagadhatatlan. Más kérdés, hogy erre a hagyományra talán nem kellene büszke lenni. Lám, a jól kereső, nagy státuszú bírák is csak akkor mernek nyíltan beszélni az igazságszolgáltatás gondjairól, amikor valaki megtöri helyettük a csendet. Sokan még akkor sem. Nem tudom, ki hogy van vele, de én aggasztónak tartom a jelenséget. 
Mennyi visszásság rejtőzhet még társadalmunkban, amelyről nem beszélünk, mert félünk? Persze, mondhatjuk: nem tehetünk róla, a vérünkben van. De ez a félelem lassan felemészti társadalmunkat. Még mindig ott tartunk, hogy sokan nem mernek közéleti kérdésekről nyílt véleményt mondani, mert tartanak a következményeitől. Félünk. Meddig még?