„Eriggy, mennyel na, nekem nincs kilométerhiányom!” – válaszolta a szomszédjának a férfi, akitől azt kérdezték, hogy ő miért nem jelentkezett a futóversenyre. A házuk előtt szaladtunk el ugyanis, mi, úgynevezett kilométerhiányosak, futóbolondok, a csíkszeredai Running Festival résztvevői. Szombat délelőtt álltunk rajthoz a Szabadság téren, hogy fussunk egy olyan útvonalon, ahol egyébként az év összes többi napján ingyen szaladhatnánk, csak aznap nem, mert aznap, amikor verseny van, fizetünk azért, hogy még sok száz, hozzánk hasonló bolonddal pontban tízkor elinduljunk, hogy futva teljesítsünk nevetséges távolságokat.
Az említett helyiek, akik nézték a futókat, nyilván nem értették, hogy honnan, hova és miért futnak annyian. Én megértem, hogy akinek semmi köze sincs ehhez az egészhez, annak nem világos, hogy mi a jó ebben. Szoktunk ellentmondásos dolgokat mondani, adjuk a kétkedők alá a lovat: „Fáradt vagyok, elmegyek futni”, „Közel van, csak három kilométer, gyalog hamar odaérsz”, „Jó lesz, meglátod, hatkor kelünk, futunk húsz kilométert, aztán kezdődhet a nap”.
Azt, hogy a futásnak számos jó hatása van, sokan, sokszor elmondták, ebben nincs újdonság. Segíti a szív- és érrendszer működését, csökkenti a stresszszintet, emésztésjavító hatása van, segít az álmatlanság ellen, javítja a vércukorszint szabályozását, segíti az agyműködést, a koncentráló- és emlékezőképességet, jobb kedvre derít… és még lehetne sorolni. Röviden: futással jobb az élet, mint anélkül. A versenyekben pedig az a jó, hogy mi, futók – akik megszoktuk, hogy a nem-futóknak az előbbi listát előbb-utóbb fel kell sorolnunk – találkozunk egymással és látjuk, hogy milyen népes közösségnek vagyunk a részei. Többnyire csak ilyenkor találkozunk kilométerhiányos társainkkal, mert ahogyan az író, Nádas Péter is mondta, a futás individuális. Remeteségünkből egy-egy verseny alkalmával jólesik kilépni, élményeket megosztani egymással, tapasztalatot cserélni („Téged is ledudáltak?”; „Tudsz olyan utat, ahol nem jár a medve?”; „Arra vigyázz, ott pásztorkutyák vannak!” stb.). Motiválnak ezek a találkozások, és motivál maga a verseny is. Mondjuk, csak a profi futók azok, akik tényleg versenyeznek egymással, a többség a saját maga által kitűzött célt akarja elérni. Teljesíteni egy adott távot vagy hosszabbat, gyorsabban futni, mint a tavaly, vagy családdal, gyerekekkel együtt futni – ha sikerül, az már győzelem.
Nézem a Running Festival oldalára feltett képeket, és látva a célba érők mosolyát, csak arra tudok gondolni, milyen jó, hogy Csíkszeredában ilyen rendezvényt szerveztek nekünk, úgynevezett kilo­méterhiányosoknak. Évről évre egyre többen vesznek részt rajta, és más városokban élők is felfigyelnek rá. Mondjuk, addig még sok kiadást kellene megérnie a rendezvénynek, hogy a kenyai futók itt is elvigyék a díjakat, de már az is nagyon jó lesz, ha egy kis idő múlva nem kell lépten-nyomon azt magyarázni, hogy miért jó a futás.