Fura dolog a piacgazdaság. A kommunista diktatúra évei utáni privatizációs lázban szinte mantraként mondogatták mindenfelé: az állam rossz gazda, magánkézben sokkal hatékonyabban működik a gazdaság. Ebben nagyon sok igazság van. Egy velejéig korrupt állam – amelyben a lopás nemzeti sport, és azt tartják ostobának, aki erkölcsi okokra hivatkozva nem hajlandó rá – egy sarki kisbolt üzemeltetésére sem alkalmas, nemhogy a teljes gazdaság irányítására. Erre a társadalmi konszenzusra támaszkodva alakult ki nálunk az új kapitalista társadalmi rendszer, és keblünkre öleltük a szabadpiacot.
Miért ne tettük volna? Elvégre a régi kommunista blokk országaiban szegénység uralkodott, míg a kapitalista nyugati országok jóléti társadalmakat tartottak fenn, ahol a munkavállalót emberszámba vették, szociális védőháló gondoskodott arról, hogy senkinek ne kelljen nyomorognia. Ki ne akarna ilyen országban élni? A régi rezsim bukása után ráadásul azt láttuk, hogy a nyugat-európai országokból érkezik a segély, végre felkarolják a sokat szenvedett népet.

A hazai gazdaság a padlón hevert és erősen forráshiánnyal küzdött. Természetesnek tűnt tehát, hogy a kelet-európai országok mindent elkövetnek azért, hogy külföldi tőke érkezzen az országba, legyenek beruházások, legyen infrastruktúra, munkahelyek, jólét. Dőljön a lé!
Azért az átállás nem volt egyszerű, olyan inflációval járt, amelynél durvábbat csak a világháborúk okoztak. Míg 1989 előtt az embereknek volt pénze, de a boltokban nem volt, amit megvenni, a 90-es években megteltek áruval a boltok polcai, de márt nem volt, amiből megvenni. Valahogy nekünk a kapitalizmusnak egy kicsit vad, egy kicsit balkáni változata jutott. Jóléti állam meg sehol. Mint a magyar narancs a Tanú című kultuszfilmben: egy kicsit sárga, egy kicsit savanyú, de a miénk...
A fordulatot Románia EU-csatlakozása és a 2008-ig tartó konjunktúra jelentette. Elkezdődtek a beruházások, jöttek a külföldi befektetők. Jöttek, mert itt olcsó volt a munkaerő és a munkavállalóknak nem voltak olyan kiterjedésű jogaik, mint Nyugaton. „Mindenki pótolható” – jelentette ki egy ízben az egyik híressé vált üzletember, akinek focicsapata volt. Ezt a kijelentést nyugodtan tekinthetjük a balkáni vadkapitalizmus jelmondatának. Tetszik nekünk, vagy sem, de ebben a világban az ember nem számít, ha munkavállaló. Statisztikai adat, akiről el lehet mondani, hogy nélküle hatékonyabbá vált a vállalat. Nevezzenek nyugodtan populistának, sőt demagógnak, de én ennek nem tudok felhőtlenül örülni.
A hétvége híre volt, hogy bezárják Csíkszeredában a tejgyárat, mind a kilencvenöt alkalmazottat elbocsátják. Felőlem nevezhetnek bárminek, de a hír hallatán csak a munkahelyüket vesztettekkel szemben éreztem szolidaritást, és hidegen hagyott, hogy stratégiai­lag mennyire jó döntés ez a vállalatnak. Ami viszont igazán megdöbbentett, azt a megyeszékhely polgármestere közölte közösségi oldalán: a vállalat az utolsó percben, de még így is hamarabb tájékoztatta lépéséről az önkormányzatot, mint saját munkavállalóit. Nem ismerek közülük személyesen senkit, mégis, ebben a helyzetben minimum elvárható lett volna, hogy őket tájékoztassák először. De nem. Itt, a kies Balkánon a piacgazdaság is olyan, mint a magyar narancs. Kicsit sárga, kicsit savanyú.