Már a helyszín kiválasztása sem volt egyszerű: figyelembe kellett venni, honnan süt a nap, hová vetődik árnyék, mi van a háttérben... Ha ez megvolt, odaálltunk a kijelölt helyre, és újabb másodperceket vártunk, amíg édesapám a fotómasinát a megfelelő beállításokra tekergette, miközben igyekeztünk nem pislogni. Amint minden kész volt, kattanhatott a zár, majd hazaérkezés után még néhány napig izgulhattunk a fotók előhívásáig, hogy vajon sikerült-e jól elkapni a pillanatot. Akkoriban a fényképezőgép előkerülése ünnepi eseménynek számított (feltéve, ha volt egyáltalán ilyen készülék a családban), és mivel a filmek megvásárlásának és előhívásának jelentős anyagi vonzata is volt, az emberek igyekeztek nem elkótyavetyélni a 36 kockát. 
Fényképnézegetés a dédnagymamánál – a fekete-fehér csoportképen testvérek sorakoznak, ahány arc, annyi szerteágazó történet, az emlékeket viszont egyetlen papír őrzi a nappali falán. Örök érvényű lenyomata a múltnak.
Mindkét példa egy másik, analóg időkből való. Most 10 316 fotó van a telefonomban, és ha a szokásos tempómban használom a készüléket, amire ez a lapszám olvasóinkhoz kerül, valószínűleg már közelíteni fogja a 11 ezret a megörökített pillanatok száma. Ma már ott tartunk, hogy ha egy étteremben elénk teszik a vacsoránkat, nagyobb eséllyel nyúlunk a telefon, mint a villa után. Egyesek mintha Michelin-csillagos étteremkritikusok lennének: minden szendvicset, kávéhabos alkotást és rántott húst dokumentálnak. Pedig senki sem fogja később visszanézni a tavalyi grillsajt képét, hogy „hm, az tényleg roppanós volt!”. Húsz mosolygós gyermekarc között ott vannak a képernyőmentéssel megőrzött receptek, amelyeket soha nem főzünk meg, motivációs idézetek, amelyeket már másnap elfelejtünk és mémek, amelyeket „majd elküldünk valakinek”. A vásárlások során készült felvételekről nem is beszélve, hiszen elküldve a fotót párunknak, mindig a családból a leghozzáértőbb döntheti el, hogy megfelelő-e a kiválasztott fúrófejkészlet, zoknipár vagy tehéntúró. 

A digitális fotózás korában minden és mindenki fényképre kívánkozik a napfelkeltétől egy-egy érdekes könyvoldalig, a gyermekünk álmos arcától a vonatablakból elmosódott tájig. A folyamatos dokumentálás valahol azt az érzést kelti bennünk, hogy minden percünknek jelentősége van – hiszen, ha megéri lefotózni, akkor biztosan fontos. Közben viszont egyre több digitális szemetet termelünk, amely láthatatlanul terheli a tárhelyeinket, szervereinket és a bolygónkat is. Egy 2022-es becslés szerint az emberek naponta körülbelül 1,4 billió fényképet készítenek világszerte, ezek jelentős része soha nem kerül felhasználásra, sőt ezen túlmenően, a mesterséges intelligenciát használva egyetlen év alatt annyi képet generáltak, amennyit a fotósok 150 év alatt termeltek. Ennek eredményeként az eszközeink, felhőalapú szolgáltatásaink megtelnek, azaz egyre nagyobb szerverkapacitásra van szükség. A felhők és adatközpontok fenntartása hatalmas energiaigényt jelent, a túl sok fájl miatt pedig nehezebbé válik a rendszerezés. Magamat is felkiáltójellel figyelmeztetem, hogy a digitális világ tisztán tartása éppoly fontos, mint a fizikai környezetünk rendben tartása. Egy kis tudatossággal jelentősen csökkenthetjük a digitális szemét mennyiségét – és ezzel nemcsak a saját életünket tesszük könnyebbé, hanem a bolygónk erőforrásait is kíméljük.
Persze, a fotózás nem ellenség. Emlékeket teremt, megörökít egy-egy érzést, amit később felidézhetünk. De talán néha érdemes lenne eltenni a telefont és megérezni a pillanat illatát, ízét, hangulatát – nem csak a pixelszámát. Mi lenne, ha néha csak a fejünkben tárolnánk el az emlékeket, nem pedig a felhőben? Ha a legjobb pillanatokat nem a tökéletes szögből próbálnánk megörökíteni, hanem egyszerűen csak megélnénk őket? A fotózás csodálatos eszköz, de ne feledjük, hogy az élet legszebb pillanatai nem mindig a legjobban komponált képeken maradnak fenn. Néha éppen azok a legértékesebbek, amelyeket nem sikerült lefotózni.