A miniszterelnök maratoninak épp nem nevezhető székelyföldi turnéjára igencsak felcsattant a média. A turné sikeressége kétségtelen, mivel jóravaló országvezetőnk a tündérkerti emlékek mellett bár sok barátságot nem kötött, két okító könyv birtokosa lett – a paletta piros rózsás oldaláról pedig csak remélni tudom, hogy „jó diák” volt az elnök úr, s hazatértével nem dobta be a tankönyvektől roskadozó piros giozdánját a sarokba. Bár hinni azért mást hiszek. 
Igaz, nem állunk politikai pertuban, de ha már provokálásba bocsátkozott, én is megkérdezném az elnök úrtól, hogy a római pásztortörténetek helyett miért nem foglalkoznak inkább a miniszterek kontinuitásának problémájával, hogy ne vetésforgóban cseréljék azokat negyedévenként. Talán egy‑két olyan probléma, mint hogy miért kell hatmilliárd dollár kártérítést fizetnie az államnak egy meghiúsult aranybánya‑projekt miatt, elkerülhető lenne. Arra is rákérdeznék, hogy minek faragják itt mindenféle világmegváltó népsanyargatásokkal az országunk költségvetésében tátongó deficitet, mikor annak ellenére, hogy be vannak fagyasztva a közalkalmazások, a parlamenti „irodások” száma megnőtt. (A népsanyargatás kifejezést abból kiindulva, hogy Székelyföld nem létezik, megengedem magamnak.)

Szóval sok kérdés kering a magam és szerintem más olvasók fejében is a vezetésről, ami egyértelmű, hogy körültekintés, empátia és megfelelő tudás nélkül gázol át minden értéken és kiépített kapcsolaton. Ezt mutatja, hogy a tavalyi évből semmit nem okulva, idén is túlbecsülték a költségvetést, amit ugyancsak sanyargató szabályozásokkal igyekeznek a megfelelő szintre feltornázni. És itt kicsit álljunk meg. Mert még el lehet fogadni, hogy nagyobb adót kell fizetni, azt is, hogy a megemelt fizetések esetenként kevesebbek lesznek nettóban – bár itt már szorít a cipő –, még talán az is rendben van, hogy szerintük meg kell húzza magát itt a hegyek közt a székely – de nem kell a lökdösődés. Kétlem, hogy az elnök úrnak álmatlan éjszakái lennének amiatt, mert titkos üzenetekkel bombázzák éjjel, megfenyegetik vagy megzsarolják, hogy hőn szeretett Romániájából kivágják Székelyföldet. Mert lássuk be, vastagabb itt mindenki tenyerén és arcán a bőr annál, hogy arcul vágjuk drága honfitársainkat. Egyrészt igencsak csúful festene lyukas zászlójuk, másrészt mert nem fordítanák ide a másik orcájukat is. 
Jobbára a miniszterelnök úr röhög a markába, mio­ritikus alföldjére hazatérve, hogy csak akkora ellenállásba ütközött provokatív autonómia‑acsargása, mint vajban a kés. Hisz nem fogadták tüntetők, nem dobálták meg tojással, nem kiabálták, hogy kifelé vele Székelyföldről. Azt mindenképp érdemes észben tartani, hogy az általunk nem létezőnek nyilvánított Székelyföld eddig több tucat miniszter és kormányapparátus bukását túlélte. És betilthatják a zászlót, szabotálhatják a kisebbségi törekvéseket, vádolhatnak különféle machinációkkal: ezt a vezetést is túl fogja.