Sokféle ága‑boga van annak a laktató – és felemelő! – művészeti tevékenységnek, amit főzésnek nevezünk. Most nem a különleges, lenyűgöző és egyedi alapanyagokból létrehozott eledelekről beszélek – bár azokat szoktuk az alkotások sorába állítani –, hanem az egyszerűekről, mint a pityókatokány. Mert aki négy hasmenés övezte pelenkacsere közben, egyik kezében a krumplihámozót, másikban a lázmérőt tartva képes nem odaégetni a felaprított hagymát, az igenis művész. Csakhogy ebben az esetben nem az esztétikai mérce vagy a kulináris öröm, hanem a törődés és a szeretet mércéje méri az étel finomságát. Így mellékes, hogy mennyire lett keserű az odaégetett paprika miatt, vagy hogy a köménymagok mellett úszkálnak-e verejtékes hajszálak a fazékban. A mű tökéletességét éppen a hibája adja meg: az, hogy elsózva sokkal finomabb párunk, feleségünk főztje, hiszen csak az sózza el az ételt, aki szerelmes. Ennek tudatában ugye mennyivel jobban esik?

Persze pongyola megfogalmazásnak hangozhat, hogy ezt művészetnek nevezem, hiszen két porszívózás és teregetés közben kinek jutna eszébe tekintélyes műgonddal készíteni túrós puliszkát? Ugyanakkor a gondoskodás óhatatlanul azzá teszi. Különösen, ha a nők főznek. Mert ha tetszik, ha nem, a háztartásokban olyan speciális képességekkel, hogy a babaúszást, az ovielőkészítőt, a bevásárlólistát észben tartva arra is kiterjedjen a figyelem, hogy a puliszkát kakastaréjjal kell tányérra tenni – legtöbb esetben csak a nők rendelkeznek. Ezt pedig nem lehet egy évben két kinevezett ünnepnap alatt megköszönni. Eléggé nem.
Ha már a művészet akadályozó tényezőiről is szót ejtettem, az ételkiszállítás nagy áldás, de nagy ellenség is lehet. Férfiak számára különösképp. Ezt gyorsan alá is tudnám támasztani azzal, hogy aki szokott főzni, tudja követni az alapanyagok népvándorlását a konyha- és kamrapolcokon, hiszen egy‑egy takarítás során átrendeződhetnek az addig megszokott helyek. Például a liszt a cukor mögé kerülhet, ami rögtön láthatatlanná teszi azt a vakon keresgélő férfiszemek számára, de így van ez a mézzel, lekvárral és a szalonnával is, ha az tér‑idő kontinuumot meghazudtolva más külsőt ölt magára, egy teljesen más helyen. Egyértelmű, hogy kik felelnek ezekért a sokszor követhetetlen anyagmozgásokért, amit szintén nem lehet megköszönni két kinevezett ünnepnap alatt. Akik nem szoktak főzni, sokkal nehezebb helyzetben vannak, és jó tanácsként sem tudok ajánlani semmit, hiszen a kamrában történő ételmigrációnak én is csak a vakfoltja vagyok.
 Az igazság mégis az, hogy az ilyen alázatos művészek sokszor nem kapnak elég figyelmet, mert alkotásaik a világ legtermészetesebb dolgai, holott mindenki tudja, hogy a lasagnet nem a sütő szüli, a szendvicsek nem a táskák ágairól hullnak, s a leves sem találomra nő ki egy‑egy fazékból. Igencsak komoly alkotásokról van szó, amiket sokszor a reneszánsz polihisztorait meghaladó odaadással teremtenek meg alkotóik, sokszor hullafáradtan, könnyes szemmel, letört körömmel, még a munkától olaj- vagy cementfoltos kézzel. Tudjátok meg: meghaladjátok Dalít, és finomabb az elhabart főzeléketek az étterminél. Ezt pedig nem tudjuk eléggé megköszönni.