Most zajlik a Kolozsvári Magyar Opera miniévada Csíkszeredában: szerdán a Jézus Krisztus szupersztár című rockoperát, tegnap A trubadúr című operát adták elő, ma operettgála lesz, holnap pedig a My Fair Lady című musicalt játsszák a Művészetek Házában. Amikor a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója beszámolt a sajtónak a csíkszeredai miniévadról, azt mondta, hogy a My Fair Lady című musicalnek két változatát szokták játszani, és Csíkszeredában azt a verziót adják elő, amelyben a beszédhibás lánynak a székely akcentusát kell levetkőznie. Hozzátette: nem mintha probléma lenne a dialektussal.
A My Fair Lady musical, amelyet 1956-ban mutattak be, George Bernard Shaw Pygmalion című drámája alapján készült, a szerző pedig a görög mitológiai alak, a szobrász Pügmalión történetéből ihletődött, aki egy gyönyörű nőt ábrázoló szobrot hoz létre, kérésére pedig az istenek életre keltik a szobrot. 1964-ben bemutatták a George Cukor által rendezett filmmusicalt is, amely később több Oscar-díjat nyert. A cselekménye röviden: az 1910-es évek Londonjában Henry Higgins fonetikaprofesszor belemegy egy fogadásba, miszerint képes az alsó osztálybeli, műveletlen, angolul cockney akcentussal megszólaló Elizából tökéletes angolsággal beszélő hölgyet faragni, aki kiejtése alapján bármilyen úri társaságban megállja a helyét.

Béres László, a Kolozsvári Magyar Opera előadásának rendezője egy, a Szabadság napilapnak adott interjúban hangsúlyozza, hogy a musical népszerűsége és örök érvényűsége miatt került a repertoárba, hiszen „a témája – Higgins professzor, az egocentrikus és excentrikus agglegény fogadásból létrehozza a szupernőt – ma is aktuális, amikor sokan akár három könyökkel harcolnak saját szándékuk megvalósításáért”. Csermák Zoltán újságíró a Hargita Népében pedig így írt a kolozsvári társulat előadásáról: „Egyes felhangok a rendező szemére vetették, hogy az egyszerű lány székely akcentusának »echte magyarra« való változtatására alapoz. Lehet benne valami, de nem volt zavaró, s nem kell mindenbe ideológiát csempészni. Egyébként a művésznővel készített, az interneten fellelhető interjúban is visszaköszön szép, ízes beszéde…”.
Mindez alapján gondolom, hogy a Kolozsvári Magyar Opera előadása, benne Higgins professzor törekvése, bár lehetne, de egyáltalán nem ármány a székely nyelvjárás ellen, s az előadás készítői jó szándékkal használták fel a dialektust. Viszont sok tanár hasonló jó szándékkal javítja ki az iskolában azokat a tanulókat, akik nyelvjárást használnak, ezáltal – talán nem is tudatosan – helyesnek és rendesnek mondva a magyar köznyelvet, avagy sztenderdet, és helytelennek, rendetlennek a dialektust. Pedig fontos lenne hangsúlyozni, hogy nemcsak az anyanyelvünkben, hanem az anyanyelvjárásunkban vagyunk igazán otthon, és egyik sem jó vagy rossz, csak éppen különböznek egymástól. Hadd hozzak egy személyes példát: számomra a hasábburgonya semleges, de a szalmapityókának abban a pillanatban érzem az ízét, ahogy kimondom a szót. Sőt, még azt az ütött-kopott régi edényt is látom magam előtt, amelyikben régen édesanyám sütte (!) a szalmapityókát. Persze, ott ahol az egyik kifejezést használom, nem mondanám a másikat: édesanyámtól nem kérek hasábburgonyát, és nagyvárosi étteremben sem szalmapityókát.
Van olyan tankönyv, amelyben a feladatok nyelvileg toleráns attitűdre nevelik a tanulókat, és kiemelik a nyelvi változatosság értékét, hiszen egy nyelvnek több változatát ismerni – és tudni, hogy melyiket mikor és hol a legjobb használni – nagyon is fontos. És ha nyelvoktatásról van szó, akkor remélem, hogy az oktatók nyelvi igényességre, a szavak jelentésének pontos ismeretére és azok megfelelő használatára tanítják a diákokat, nem pedig a dialektust csiszolják.