Kétségem sincs afelől, hogy a világ egyik legnehezebb munkáját végzik a segítő szakmákban dolgozók. Erről több alkalommal személyesen is meggyőződhettem, amikor lehetőségem nyílt betekinteni mindennapjaikba. Rászorulókon, szenvedélybetegeken, szociálisan hátrányos helyzetűeken segíteni, gyermekotthonokban nevelni egy olyan szelete a munkaerőpiacnak, amit nemcsak az állam, hanem a társadalom sem értékel kellőképpen. Talán sokan nem is tudják, mi az a szociális munkás, mit tesz azért, hogy a legnehezebb helyzetben lévők élete egy hajszálnyival könnyebb legyen… Kapcsolatot teremt, reményt ad, lelket ápol, segítséget szerez, a felszínre hozza és az arcunkba tolja a társadalom legégetőbb problémáit. Honnan veszi az erőt mindehhez, ha maga is nehéz anyagi helyzetben van? 

Bár régóta tudjuk, hogy ez az ágazat (is) erősen alulfizetett, a januári fizetésemelés ténylegesen csökkenést jelentett számukra. Az emeléssel ugyanis elvesztek az adókedvezmények abban az ágazatban, ahol a dolgozók hetven százaléka minimálbéren tengeti napjait! Eközben segít(ene), ha nem lenne frusztrált a mindennapos megélhetési gondok miatt, nem nyomasztaná kilátástalan helyzete és a rekordmennyiségű munka, hiszen az áldatlan körülmények miatti létszámhiány is jelentős. 
Valódi megoldás nem születik, s a replika, miszerint más területeken sem könnyebb, nem vezet sehová. Sem a vélekedés, miszerint ennek a munkának legtöbb esetben nincsenek konkrét eredményei, hozadékai – vagy csak nagyon hosszú idő múltán. Várni pedig nem igazán tudunk, mert száguld el mellettünk a világ, újabbnál újabb impulzusok jönnek és mennek, hatást gyakorolnak, alakítják az értékrendet. Van benne helye a segítés kultúrájának, az egymásra figyelésnek, a jóindulatnak és a tettrekészségnek? A másik szakmája iránti tiszteletnek? Igen, tudom, a „pénzes” szakmák hallatán felcsillan a szemünk, a pályaválasztási tanácsadásokon körülnézve minden fiatal programozó, influenszer, „sikeres sportoló” akar lenni, nem véletlenül. Mert a szakma szeretete mellett igenis fontos a visszajelzés, a megbecsültség érzése, az anyagi juttatás olyan szintje, hogy ne kelljen megélhetési problémákkal szembesülni. Nagy elvárások ezek, vagy csak a minimum, ami egy modern társadalom működéséhez elengedhetetlen? Vagy jogos igény, hiszen hogyan segíthetne az, aki maga is segítségre szorul?