Fagyos reggelekre ébredtünk a napokban, a dér megcsípte az érés reményében a kert sarkában meghagyott paradicsomot, s valami malőr folytán a szeder sem akart beérni, csupán rózsaszínű gyümölcsre futotta az egyre terebélyesebb és szúrósabb bokornak. Dió azonban lett pár szem, egy kisebb dióskalácsra való – s nagyjából el is készítettem tenyérnyi kertem leltárját. Ősszel így szokás, még a magamfajta botcsinálta gazdálkodónak is. A gazdatársadalom számára az ősz a betakarítás időszaka, ekkor derül ki ugyanis, hogy mennyi a haszna az egész évben befektetett munkának, beleölt pénznek, ráfordított szeretetnek és törődésnek. Ilyenkor a gazda vonalat húz, összead, mérlegel: számba veszi, mennyibe került a föld előkészítése, a vetőmag, a kapálás, gyomlálás, gondozás, a kártevőirtás, a trágyázás és vegyszerezés, a betakarítás, a termény tárolása; másrészt felbecsüli, hogy mennyi folyt be például a területalapú támogatásból, más támogatásokból. A saját munkáját általában nem számolja. Összead, oszt-szoroz, s a végén vakarja a fejét, mert a kapott összeg általában virtuális szám, még nem biztos, hogy a piac hogyan viszonyul az ő terményéhez, hogy valóban annyiért viszik-e el tőle, mint amennyit kapni szeretne érte, vagy pedig a jó árra és a jó vásárlóra várva tönkremegy a termés, s a pénz nem nő benne, hanem romlik. Kétesélyes játszma. Mindennek dacára a gazda ősszel ünnepli a termést.

Azt, hogy eltelt egy újabb munkával terhes mezőgazdasági év, amely magában hordozta a jó termés reményét és meghozta az elégtételt, hogy a gazda megtette a tőle telhetőt azért, hogy jó legyen a munka eredménye, a többi a természeten, az időjáráson és a gondviselésen múlik, nem az embertől függ. Ezért tartanak gazdanapokat, különböző terményekre szakosodott sokadalmakat vidékünkön: a káposztát ünneplik Parajdon, Szépvízen, Szárhegyen és Csicsóban, a hagymát Madéfalván, de ünnepelnek a méhészek, a párlatkészítők, a juhosgazdák, a szarvasmarhatartók, és még hosszan folytathatnám a növénytermesztésben és az állattenyésztésben tevékenykedők sorát. Tisztelem a gazdaembert, mert olyan hivatást űz, amelynek presztízsét bő hatvan éve igyekezett lerombolni a hatalom a magántulajdon megszüntetésével, az eredményesen dolgozó gazdák megbélyegzésével és kiközösítésével, a mezőgazdaságban dolgozók társadalmi megbecsültségének lenullázásával, a háztáji gazdaság két műszak közötti hobbitevékenységgé degradálásával. A rendszerváltás óta eltelt közel három és fél évtizedben a gazdatársadalom folyamatosan útját keresi és alkalmazkodni próbál az új idők egyre újabb kihívásaihoz és megélni a kolhozparasztból a kapitalista farmerré válás metamorfózisát. Így számomra is öröm a gazdák ünnepe, mert önmagukat, munkájukat és munkájuk gyümölcsét ünneplik. Ugyanakkor azt is jelzi számomra, hogy közösségünk éltető ereje, megtartója a falu és annak gazdatársadalma. Ha ők erősek és van okuk az ünneplésre, mi magunk is biztonságban érezhetjük magunkat, bármilyen fagyos idők köszöntsenek ránk.