A magyar történelem a magukat feláldozó vértanúk története. Hősökből nem volt hiány – büszkék is vagyunk rájuk –, de haláluk, bár nem volt hiábavaló, rémisztő űrként cseng itt, a Kárpát-medencében. Hiányoznak a tatárjárás áldozatai és az ő leszármazottjaik, hiányoznak a török háborúk végvári vitézei és azok utódai, hiányoznak a kuruc kor bajnokai, az 1848-as forradalom, Doberdó és a Don-kanyar harcosai, s nem utolsósorban hiányoznak 1956 mártírjai. 
A történelem viharaiban mindig bátrakat, hősöket vajúdott a nemzet. Hirtelen jelentek meg, mint a mandulafa virága, ami a tavasz leghangosabb kürtjére borul csak bokrétába, hogy aztán egy éjszakán lehulljon csaknem az egész virágcsoda. A hősök emléke áldott. A kellő időben megtették, amit megkövetelt a haza. A szabadságért hozott véráldozatuk nem volt hiábavaló, mert ahol a hősöket nem felejtik, ott mindig születnek újak. A hősöknek dicsőség jár és emlékezet, mert ők a legdrágábbat, az életüket adták a szabadságért. A maradék pedig emlékezet. A kőbe faragott mementók pótolni igyekeztek azt az űrt, amit a bátrak maguk után hagytak. Az elvesztett apákat, fiúkat, a hiányzó asszonyokat, lányokat, a meg nem született gyermekeket.

Miként az elődök, úgy az 1956-os forradalom hősei is becsülettel, híven teljesítették kötelességüket. Ma rájuk emlékezünk elsősorban. A Góliáttal való ütközetben Dávid parittyásai végül elbuktak a barikádokon, de küzdelmük, üzenetük nem volt hiábavaló. Hősi halálukkal feladatot róttak a nemzetre, a ma élő magyarokra: emlékezni, emlékeztetni, figyelmeztetni, hogy a magyar élet: ékszer. A hősi halottak nyomában hősi élőkre van szükség, mert a magyar élet kincs, nekünk a legértékesebb. Nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek. Az életet, a békét. A mai kor élő magyar hősöket követel. Tartalmas, hasznos, a nemzetet gyarapító életet élő vitézeket. „A gyülöletnél jobb a tett, / Kezdjünk egy újabb életet. / Legyen minden magyar utód / Különb ember, mint apja volt. / Ily áldozat / Mindig szabad. / Mert még neked virulnod kell, o hon, / Vagy szégyen rögzik minden fiadon” – foglalta rímbe Vörösmarty Mihály.
Albert Camus így fogalmazott az ’56-os forradalmárokról: „A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét.”
Tudta ezt már Görgey is, amikor 1849 augusztusában letette a fegyvert Rüdiger előtt. A honvéd tábornok úgy ítélte meg, hogy a további harc nemcsak reménytelen, hanem értelmetlen vérontáshoz is vezetne. Az ország már teljesen kimerült, és nem látta esélyét annak, hogy folytatni tudnák a küzdelmet. És bár hosszú ideig méltatlanul hazaárulózták a katonai zsenit, ma a történészek többsége úgy ítéli meg, hogy Görgey döntése katonai szempontból megalapozott és elkerülhetetlen volt, mert a küzdelem folytatása csak felesleges áldozatokkal járt volna. Hősi halottak helyett – hősi élőket adott a hazának.