Közel-Keleten a helyzet két hete változatlan. Legalábbis abban az értelemben, hogy a palesztin-izraeli konfliktus egyre több emberéletet követel. Az erőszak erőszakot szül, íme egy újabb közhely, amelynek igazságáról újfent meggyőződhettünk. A békekötés a világ legnehezebb dolga, különösen akkor, ha engesztelhetetlen gyűlölet fűti a szemben álló feleket. A 20. század két világháborúja is csak akkor ért véget, amikor a vesztes fél végleg kifáradt, nem maradt több erőforrása a háborút folytatni, és a győztesek sem akartak több emberélettel fizetni a diadalért.

Békét kötni is tudni kell. A legtöbbször ez úgy történik, hogy a győztesek diktálják a feltételeket, a vesztesek pedig a fogukat szívják, de elfogadják, mert tehetetlenek. Ezek a rossz békemegállapodások idővel újabb konfliktusokhoz vezetnek. A győztesek gőgje, a vesztesek megalázása sértettséget, bosszúvágyat szül, és csak idő és erőforrás kérdése, hogy mikor lesz belőle ismét véres konfliktus. 
A lángeszére büszke homo sapiens, amely nagyra van azzal, hogy kitört az állati sorból és maga alá gyűrte a természetet, képtelen tanulni saját hibáiból. A gőg, a bosszúvágy kiélése, úgy tűnik, annyira alapvető szükséglete az emberi társadalmaknak, hogy alapértelmezetten zár ki minden más racionális megfontolást. 

Nem mintha magamat különbnek tartanám, ha szeretteimet bántanák, alighanem én is véres bosszút akarnék állni. A józan észnek a legtöbbször esélye nincs a zsigerek parancsuralmával szemben.
Pedig alapjáraton az ember békés állat. Ha nem veszik sértésnek a párhuzamot: az ember ilyen tekintettben olyan, mint a medve, ha békén hagyják, nem támad. Ellenben ha elnyomják, megalázzák és ellehetetlenítik, még a legjámborabb emberrel is előfordulhat, hogy fegyvert ragad. 

Ez történt hatvanhét évvel ezelőtt is október 23-án. A kommunista diktatúra olyan szinten elnyomta a magyar társadalmat, hogy az embereknek elegük lett belőle és fellázadtak elnyomóik ellen. Nem éltem akkoriban, mégsem okoz különösebb nehézséget megértenem, hogy milyen súlyos lehetett az elnyomás mértéke. Legalábbis ha abból indulok ki, hogy alapjáraton milyen nagy az ember és az emberek alkotta társadalom tűrőképessége. Maga a kommunista diktatúra bizonyította, hogy a társadalom évtizedekig képes élni szólásszabadság nélkül, ha van hol lakni és van mit megenni. Ha hinni lehet az Észak-Koreáról szóló beszámolóknak, néha akkor is, amikor nincs is mit megenni. Mindez nyilván függ attól is, hogy az adott kultúrában mennyire erős a szabadság szeretete. A magyar kultúrában meglehetősen erős. A modern magyar nemzet története javarészt erről szól 1848 óta. Ahogy erről szól az európai népek, nemzetek történelme is legkésőbb a francia forradalom óta.

A forradalom radikális változást jelent és jelentős véráldozattal jár. Békét szerető ember nem vetemedik ilyesmire, ha békén hagyják. Mégis a mindenkori hatalmasok hajlamosak időnként megfeledkezni erről. Pedig számukra is van tanulsága a forradalmaknak: hagyd élni a néped, ne törekedj a teljhatalomra, ne légy telhetetlen, és ők is élni hagynak téged.