Sürgősségi rendeletet fogadott el nemrégiben a kormány: az eddigi egy hónap helyett legalább kettőt kell kivennie az apának, amennyiben az anya volt addig gyermeknevelési szabadságon. A médiában megjelent indoklás szerint „a módosítások célja, hogy mindkét szülő jobban össze tudja egyeztetni a szakmai és gyermekneveléssel kapcsolatos feladatait” – milyen szépen hangzik. Ha azonban részletesen vizsgáljuk a pozitívnak feltüntetett új rendeletet, könnyen rájövünk: tulajdonképpen egy év tíz hónapra rövidítették a gyermeknevelési szabadságot a köztudatban élő két év helyett, és az eddigiekhez képest jóformán egyhavi gyermeknevelési támogatást spórolt meg magának a kormány szinte minden két év alatti, illetve az ezután születendő kisbaba esetében. Hiszen nem tettek mást ezúttal az elöljárók, mint kötelezővé tették azt, amire eddig is lehetőség volt, de amiről nagyrészt lemondtak a jogosultak, majd szépen becsomagolták és leöntötték némi cukormázzal.
A mostani trendnek megfelelően elvárás, hogy mindkét szülő vegye ki a részét a gyermeknevelésből, pelenkázzanak csak az apukák is, ne az asszony nyakába szakadjon minden, alakuljon ki bensőséges kapcsolat az apák és gyerekek között. Ennek előnyei vitathatatlanok, és már szóltam apák napjára írt jegyzetemben. Már látjuk is magunk előtt a reklámfilmek mosolygós családjait teljes harmóniában, ahol minden tökéletes, és kormányunk ezúttal épp ezt szerette volna megerősíteni – hihetnénk naivan. Ám kétlem, hogy azok az édesapák, akik eddig sem éltek, illetve nem élhettek a nekik járó utolsó egy hónap gyermeknevelési szabadság lehetőségével, ettől az intézkedéstől kedvet kapnának.
De miért mondanának le, miért nem akarnak otthon maradni az édesapák a gyerekükkel játszani akár több hónapig, miközben az állam küldi a támogatást? A lemondás egyik oka lehet a bürokrácia, hiszen fel kell függeszteni a munkaszerződésüket, és a gyermek születése előtti időszakra kell igazolniuk a jövedelmüket, amelyből majd kiszámolják a támogatás összegét. Tehát a három-négy évvel korábbi fizetésük 85 százalékát kaphatják meg gyermeknevelési támogatásként, ami – figyelembe véve a mostani inflációt – jelentős jövedelemkiesést jelenthet a családi büdzsében. Másrészt, bár kötelező lenne biztosítani ezen jogokat az édesapáknak, azért tudjuk, hogy vannak olyan munkahelyek, illetve helyzetek, ahonnan nem szívesen engednek el bárkit hónapokra, vagy ha igen, akkor lehet, hogy örökre. És akkor a külföldön dolgozó vagy munka nélküli édesapák helyzetét még nem is említettem.
Arról viszont továbbra is kevés szó esik, hogy mi történik a gyerekekkel, amikor lejár a „két év”. Ugyan egyre-másra írják alá a környezetbarát, modern bölcsődék építésére vonatkozó finanszírozási szerződéseket, de ezek megépüléséig még várni kell, miközben a mostaniak sok településen gyermeklétszám szempontjából túlzsúfoltak, gondozók és nevelők tekintetében pedig igencsak szellősek, ha vannak egyáltalán. De sebaj, addig is megoldják a szülők, ők vállalták.