Bordópiros bikafej volt gyermekkoromban a meggyszörpös üveg tetején, lassan csorgott ki a száján az édes nedű. Türelmetlenül vártuk, amíg édesapám becsavarta a patront, és ha minden jól ment, a szódásüveg hangosan „köpött” egyet-kettőt, hogy aztán egyenletes sistergéssel töltse fel a poharat a buborékos vízzel. Nem mondom, hogy csak sátoros ünnepeken került elő a szörp és a szifon, de ahhoz épp elég ritkán, hogy a mai napig emlékezzek a szódásüveg acélkék színére, és arra, ahogy a szörpös vízből kipattanó cseppecskék csiklandozták az arcom. A buborékok szeretete azóta is megmaradt, és hiába élek itt a Hargita lábánál, ahol ingyen bugyognak ki a finomabbnál finomabb borvizek a földből, és hiába riogattak a tudósok a palackokból kioldódó mikroműanyagokkal, most is csak a szénsavval dúsított, bolti változat oltja igazán a szomjam. Ugyan igyekszem minél kisebb ökológiai lábnyommal tiporni ez a bolygót, erről a „káros” szokásomról mindeddig nem sikerült leszoknom. S bár eddig is szelektíven gyűjtöttem a palackokat, valahogy úgy képzeltem, hogy a betétdíjas rendszerrel kicsit még „zöldebbnek” érezhetem magam.

De nem így lett, ballábbal és döcögősen indult az „Újrahasznosítás hórája”. Egyrészt elkeserítő az, hogy csak azok a csomagolóanyagok válthatók vissza, amelyeken már szerepel az új rendszer szerinti RetuRO címke. Ha az intézkedés célja valóban az lett volna, hogy végre tiszták legyenek a patakpartok és a települések határai, akkor nem tesznek ilyen különbséget, hanem az állam felvállalja a minimális többletköltséget, és élvezi a megtisztuló természetet. A másik probléma a felkészületlenség. Bár hosszú hónapokon, sőt éveken keresztül készítették elő a programot (feltételezem, nem kevés pénzből), és jó párszor el is odázták a rajtot, mégis a jól kigondolt, megtervezett gyűjtőpontok, tárolási lehetőségek és az elszállítás pontos metodikája helyett vállvonogató bolti eladók, illetve feltelt vagy nem működő automaták fogadnak, amikor vissza szeretnénk kérni a befizetett ötven baninkat.
A letisztult rendszer helyett ezúttal is csak maszatolást, a kiskereskedők megnyomorítását és drágább üdítőket kaptunk. Az eddigi kényelmet – amikor a térségi hulladékgazdálkodó vállalat a ház elől elvitte a szelektíven gyűjtött hulladékot – felváltotta az aggódás, nehogy behorpadjon a pillepalack, amíg beérek vele a városba. De ha már amúgy is nekem kell sétáltatnom a csomagolást, és keresgélnem, hogy hol tudom visszaváltani, valószínűleg jobban járok, ha a hóra helyett csárdást járok, és beszerzek egy láda ásványvizes üveget, vagy egy szifont, és bosszankodás helyett sisteregve töltöm meg buborékos vízzel a poharam.