Csak tizenéves, és nevetve legyint, amikor azt mondom neki, hogy ne járjon egyedül késő este az utcán. Nevet, mert nem tudja, hogy milyen érzés a tehetetlenség. Nem tudja, hogy milyen úgy menni az utcán, ahol egy lélek sem jár, hogy valaki közben követi, és tartja vele a lépést még akkor is, amikor ő már majdnem szalad. Nem tudja, hogy milyen úgy elmenni egy – akár teljesen ártalmatlan – banda mellett, hogy a zsebre dugott kezeit ökölbe szorítja, és azon gondolkodik, hogy vészhelyzet esetén a lakáskulcsa elég éles lenne, vagy sem. Nem tudja, hogy milyen megijedni a váratlan zajoktól, és ha lát is egy gyanús figurát, nem néz körbe kétségbeesetten, hogy van-e még rajta kívül valaki az utcán, aki segíthetne neki, vagy akinek már csak a jelenléte is megelőzhet bármi rosszat. Azt sem tudja, hogyan fokozódik a kétségbeesés, amikor rájön, hogy nincs senki, akiben bízhatna. Nem mondja ki, és lehet, hogy nem is tudatosítja, de abban bízik, hogy az egész világ vigyáz rá. Nemcsak az az érve, hogy vele nem történik ilyesmi, hanem az is, hogy itt nem. És a kettő együtt teljesen vitathatatlan: vele, itt biztos, hogy nem.

Pedig, úgy tűnik, van esély rá. Ráadásul a múlt heti csíkszeredai közterületen történt támadások azt bizonyítják, hogy nagyobb a gond, mint amilyennek tűnik, mert fiatalok, kiskorúak – gyermekek – bántalmaztak felnőtteket. A „bántalmaz” nem is a legjobb szó, a helyzet súlyosságát inkább érzékelteti, ha úgy fogalmazunk, hogy a gyanúsított gyermekek rátámadtak valakikre, ütöttek, rúgtak, raboltak. Korábban is voltak hasonló esetek a városban, a lakók joggal vannak felháborodva emiatt. Éppen ezért a városvezetés bevezetett néhány intézkedést, és jogszabályok módosítását indítványozták, többek között azért, hogy több járőröző rendőr legyen az utcákon, működjön önkéntes polgárőrség és büntethető legyen az elkövető, akkor is, ha még nincs tizennyolc éves. Megszüntetik a folyamatosan nyitva tartó üzletek huszonnégy órás működését, és szabályozni fogják a szórakozóhelyek nyitvatartását is. Van, aki helyesel, mások pedig kifogásolják az intézkedések hatásosságát. 
Arra viszont kevesen gondolnak, hogy vannak olyan családok, ahol a gyermekek úgy nőnek fel, hogy számukra természetes az agresszió. Hiába lesz több járőröző rendőr a közterületeken, hiába zárják be a boltokat és szabályozzák a szórakozóhelyek működését, tesznek fel térfigyelő kamerákat és javítanak a közvilágításon, hiába bármilyen intézkedés, amíg van olyan személy – legyen az felnőtt vagy gyermek –, aki gond nélkül rátámad másokra. Ha valakinek ez normális, a saját értékrendje megengedi neki, hogy ilyesmit tegyen, akkor is megteszi, ha érvénybe lépnek ezek az intézkedések. Hosszú távon a hasonló esetek megelőzése érdekében érdemes lenne megvizsgálni, hogy a mi közösségünkben miért vetemedik erre bárki. Érdemes lenne tenni valamit azért, hogy senkinek még csak eszébe se jusson, hogy megtámadjon valakit. Arról még nem hallottam, hogy a megbélyegzés, kirekesztés és diszkrimináció megoldás lett volna ilyen esetekben, de arról igen, hogy a nevelés, illetve jó bánásmód csökkentheti az erőszak előfordulását.