Van, ami változatlan ebben az országban: az új tanév mindig bizonytalansággal, hiányokkal, fejetlenséggel és biztos perspektívák nélkül indul. Valahogy soha sincs elegendő politikai akarat elkezdeni és végigvinni egy valós reformot, amely végre versenyképessé tenné a hazai közoktatást, arra sem, hogy a kormányok, miniszterek váltakozásától függetlenül kijelölni egy irányvonalat, amit követni lehetne, és arra végképp, hogy megadni ennek a területnek azt, ami jár anyagiakban, társadalmi fontosságban és súlyban. Bár a romániai tanügyi törvény korábban előírta, hogy a GDP 6 százalékát kellene az oktatásra fordítani, ezt a célt a gyakorlatban az egymást követő kormányok a költségvetés tervezésekor rendszeresen felülírták és elhalasztották. Átlagosan 3 százalék körüli összeg jut a tanügynek, az uniós országok közül mi fektetjük be a legkevesebbet a jövőbe. Nálunk valahogy a tanügy az, amitől elvenni mindig lehet, odatenni pedig mintha nemzeti átok alatt állna.

Hétfőn start. Ám egyelőre mintegy 150 000 nyolcadikos nem tudja, hogy kell-e külön vizsgára készülnie, mert a „megreformált” középiskolai felvételi ügye elakadt, visszakerült a szenátusi bizottsághoz, de várat magára az ösztöndíjakra vonatkozó szabályok kidolgozása is. A kilencedikesek új tanterv szerint kezdenek, ám új tankönyvek még nincsenek. A törvény értelmében egységes standardokra épülő új osztályozási rendszer lép életbe, viszont a pedagógusoknak egyelőre fogalmuk sincs ennek alkalmazásáról. Közel száz tanintézményben 2026 őszén is csak udvari illemhely van. A pedagógusok bérezésének kérdése továbbra is homályos, miközben vannak katedrák, ahol egyre égetőbb a tanárhiány, és a héten még zajlik a maradék helyek és tanórák kiosztása.

Bár a közoktatás elvileg ingyenes, civilek aggasztó jelenségre hívják fel a figyelmet: mindössze három év leforgása alatt nőtt átlagosan háromezer lejjel a szülők által évente a gyermekük oktatására költött összeg a jelenlegi közel tízezer lejre. Ennek legnagyobb része magánórákra és délutáni oktatásra megy el – a Mentsük meg a gyermekeket szervezet adatai szerint a 10-17 év közötti tanulók majdnem fele, 43 százaléka jár iskolán kívüli felkészítőkre. Eközben ugyanennek a szervezetnek egy másik tanulmánya azt találta, hogy minden második tanuló krónikus alváshiányban szenved, mert a tanév idején napjaikat az iskola, a magánórák és a képernyők előtt töltött idő foglalja le.

Ezek az aktuális bajok, de nem esett még szó a nagyarányú iskolaelhagyásról, a leszakadó vidékről, az iskolai agresszió terjedéséről, az esélyegyenlőség majdnem teljes hiányáról, a nemzetközi felméréseken mért gyenge eredményekről, a gyermekek és fiatalok ijesztő mentális állapotáról, és a sor folytatható. De már ennyiből is levonható a következtetés: a hazai közoktatás jelen formájában képtelen megfelelően ellátni a feladatát. Mert nem tud minden gyermek számára, a hátrányosabb helyzetű számára is ugyanolyan lehetőségeket biztosítani a jól használható, versenyképes tudás és kompetenciák megszerzésére, mert nem tud folytonosságot nyújtani, mert képtelen időben reagálni a társadalmi kihívásokra, és teljességgel képtelen testi-lelki szempontból egészséges, biztonságos, támogató közeget nyújtani a felnövekvő generációknak.

Mégis mit tehetünk? Talán annyit, hogy a magunk helyén, szülőként, intézményvezetőként, pedagógusként vigyünk be ebbe a rendszerbe minél több türelmet, bizalmat, hitet, kitartást, kíváncsiságot, megértést, megerősítést, empátiát, elfogadást, támogatást. Minél több emberit, hogy a gyermek érezze, hogy ő több mint a jegy, és hogy mindenki értékes valamiben és bíznak benne. Hogy törődnek vele és tiszteletben tartják a szükségleteit. Hogy a verseny helyett fontosabb az együttműködés, a félelem, büntetés helyett a jóvátétel és felelősségvállalás. Hogy hibázni ér, mert a tévedéseken át vezet a felfedezés és tudás útja.

Hogy lehet és bátorság segítséget kérni, mert lehet számítani a felnőttekre, a szülőkre, a pedagógusokra, mert képesek meghallani, ha baj van, vagy valaki elakadt valamiben. Hogy ne nézzen félre senki, ha másokat bántanak, és legyen képes megfogni a kezét a lemaradónak, a kissé másnak is. Hogy minden gyermek azt élhesse meg az iskolában, hogy akármilyen is a rendszer, az nem az ő dolga, neki elég annyit tudnia: nincs egyedül.