„Repülni előzőleg már álmomban repültem, s nagyon jó érzés volt. Ebben az esetben azonban nem vált be. Nem a repülés. Az tökéletes volt. Az agy rázkódása, az volt a szörnyű, amit a földből kiálló fagyökerek, befagyott ágdarabok stb. okoztak.” Az idézett szöveget nem Rejtő Jenő írta, hanem a nagyapám. Sajnos nem ismerhettem személyesen, mert egy évvel azelőtt meghalt, hogy megszülettem volna. Gyermekkora történéseit elevenítette fel az öreg Kiss visszaemlékezéseiben. Szeretett korcsolyázni, egyik alkalommal egy túl meredek lejtőn ereszkedett le, ennek lett az eredménye az imént említett repülés. Csak most jutottam el odáig, hogy elolvassam derék felmenőm visszaemlékezéseit. Nem véletlen, hogy most idézem fel, elvégre november a megemlékezések hónapja. Nemcsak néhai szeretteinkről emlékezünk meg ilyenkor, novemberben van az 1956-os magyar forradalom leverésének emléknapja, holnapután lesz a magyar nyelv napja, a hónap vége felé pedig a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkásokra emlékezünk a Gulág emléknapján. Ekkor van a magyar labdarúgás napja is. De gyakorlatilag alig néhány olyan nap van novemberben, amikor ne emlékeznénk valamire. A teljes felsorolásra itt és most nincs módunk. Egyébként ma is emléknap van, a fegyverszünet napja, a világ az első világháborút lezáró fegyverszüneti megállapodás aláírására emlékszik. 

Régóta foglalkoztat, hogy mire jó ez a sok megemlékezés. Jó az nekünk, ha állandóan a múlton rágódunk? Aligha, ahogy az ellenkezője se lenne jó – ha semmire nem emlékeznénk. Lennie kéne valami olyan arany középútnak, amikor a megemlékezéseink nem pusztán múltba révedések, hanem a múlt tanulságaiból okulva a jelenünket tesszük otthonosabbá. 
Meggyőződésem, hogy azzal nem érünk semmit, ha a megemlékezéseink kimerülnek felszínes ünnepségekben, ahol csak az emlékezés pátosza az osztályrészünk és néhány látványos rituálé, amit évente ismétlünk. Ahogy az is gyakran bosszantott, hogy a történelemkönyvek szinte csak a csatákról, háborúkról szólnak, miközben alig tudunk valamit például arról, hogy őseink hogyan mulattak, mit tartottak viccesnek, mi foglalkoztatta őket a hétköznapokban.
Ezért olvastam nagy élvezettel nagyapám sorait. Azt tudtam róla, hogy az „átkos” rendszerben csúnyán elbántak vele, gyakorlatilag kisemmizték, de az csak most derült ki a számomra, hogy kiváló humorérzéke, hozzá kellő öniróniája volt. Noha nem adatott meg, hogy személyesen megismerjem, így akarok rá emlékezni: vagány, jó humorú emberként. Mert ez az inspiráló gondolat: nagyapám a diktatúra éveiben is meg tudta őrizni humorérzékét. Ha neki sikerült, ugyan milyen alapon vehetném a bátorságot, hogy besavanyodjak? Pedig a kísértés megvan rá. Olyan rettenetesen könnyű az önsajnálat csapdájába esni. Mindig vannak olyan külső körülmények, amelyek miatt úgy érezhetjük, nem mi irányítjuk saját sorsunkat, zsebre vágott minket a történelem. S vághatnánk hozzá megkeseredett, savanyú pofát. De minek? Nagyapám példaképem, a tragikus sorú Rejtő Jenő kortársa volt. De miért emlékezzünk a tragikus végre, ha emlékezhetünk remekbe szabott mondataira is? Utópisztikus gondolat, de jobb hely lenne a világ, ha nemcsak őseink háborúira, szenvedéseire emlékeznénk, hanem életbölcsességükre, életigenlő derűjükre, arra, hogy a nehéz időkben is meg tudták őrizni humorérzéküket. Ezekből az emlékekből meríthetnénk erőt. Ez lenne az emlékezés ereje.