Mindenki tudja, hogy a bankok a pénzünket nem egyszerűen tárolják, hanem egyenesen óvják – tőlünk. Olyan gondossággal kezelik, mintha nem is a miénk volna, hanem az övék. És valahol talán igazuk is van, hiszen ha egyszer odaadtuk a pénzünket a biztonság kedvéért nekik, onnantól kezdve érezhetik úgy, hogy valahogy az övék. És mi attól a pillanattól kezdve egy egész akadálypályán kell végigverekednünk magunkat, ha viszont akarjuk látni.
Először is: a bankautomaták pont akkor nem működnek, amikor sürgősen szükségünk lenne készpénzre. 
Ha nem adod fel rögtön, és betérsz a bankba, máris jön a kérdés: biztosan fel akarjuk venni a pénzünket? Gyanús, ugye? Miért is lenne szükségünk rá, a saját pénzünkre? Jobb helyen van az ott, akár kamat nélkül is pihengetve. Ha mégis szemtelenül ragaszkodunk ahhoz, hogy visszakapjuk, jön az újabb akadály: a kezelési költség – mert miért is kapnád meg a pénzedet az utolsó baniig. Ez azért van, mert természetesen a bank kemény munkával „őrizte, óvta” azt az összeget – például azzal, hogy nem csinált vele semmit. És ha már odaadtad a pénzed, a „védelmi költséget” meg kell fizetni. Nemdebár?
De a legjobb az, amikor megpróbálunk egy kicsit többet kivenni a szokásosnál. Ekkor a rendszer automatikusan pánikba esik, és a bank ügyintézője olyan tekintettel néz ránk, mintha legalábbis az államkasszát próbálnánk kifosztani. Tovább sorjáznak a kérdések: Miért kell ennyi pénz? Mire költenénk? Nem lenne jobb inkább egy megtakarítási számlára tenni? Természetesen olyasmire, ami a banknak még több pénzt hoz, nekünk meg vajmi keveset, de örüljünk, hogy megőrzik.

És nem csak akkor csapnak le ránk, ha túl sokat akarunk kivenni. Ha netán túl sokáig nem csinálunk semmit a kártyánkon parkoló pénzzel, egy része szépen lassan elpárolog. Mert ugye a bankszámla fenntartása nincs ingyen! Ha csak hagyjuk állni, akkor is vonogatják a havi díjakat, amíg egyszer csak jön a kedves üzenet, hogy töltsük már fel – legyünk szívesek – a számlát, ugyanis már nincs mit leszalámizzanak róla.
A készpénzgondokat elkerülendő, ha azt hisszük, hogy majd a kártyával való fizetés minden gondtól megment, akkor is nagyot tévedünk. Igaz, kényelmes, de még kényelmesebb a Nagy Testvérnek, aki innentől pontosan tudja, mikor hol járunk, mit eszünk, mit iszunk, milyen dolgokra költjük a félretett lejeinket, sőt, talán még azt is, milyen színű alsóneműt vásároltunk. Az pedig már csak hab a tortán, hogy ha netán a szemünk színével akad gondja a hatalomnak, hipp-hopp, befagyasztják a számlánkat. Volt pénzünk, nincs pénzünk.
Tehát hol is kezdtük: a bankban, a saját pénzünk közelében – csak épp hozzáférni nem tudunk túl könnyen. De legalább nyugodtak lehetünk: a bankunk mindig gondoskodik rólunk... De a pénzünkről legalábbis.
Talán nem véletlen, hogy a nagyágyúk is üzentek. Orbán Viktor magyar miniszterelnök legutóbb évértékelő beszédében bejelentette, hogy a magyar kormány támogatja a készpénzhez való jog alkotmányos védelmét. A készpénz használatát szabadságkérdésnek nevezte, hangsúlyozva, hogy az nem csupán szokás, hanem jog. „Igazi biztosíték csak a készpénz lehet. Nem akarunk a bankok rabszolgái lenni” – fogalmazott. Szerintem tűpontosan.