Lehangoltan veszem tudomásul a most már megfordíthatatlan pénzromlást.

Nem az ország orrnyereggel a járdaszegély irányába zúgó monetáris helyzetével kapcsolatban vannak megkésett revelációim – arról úgyis sok szó esik majd hamarosan. Mert ne legyen igazam, de 2025 prímán illő évjárat lesz egy gazdasági megrokkanáshoz: inkább hamarabb, mint sem, a költségvetési hiány, ami eddig csak egy szám volt a fejünkben, át fog lényegülni egy görccsé a gyomrunkban. A másfél év kampánynak vége, van új államelnök, lesz új kormány, és Bukarestben újabban már nem illetlenség társaságban adó- és illetékemelésről beszélni. Szerencsére nem az én dolgom, de nem látom, hogy lehetne nagy megvonások, fájó intézkedések nélkül konszolidálni a költségvetést – másrészt, ha nem sikerül, a nemzetközi hitelminősítők rosszabb kategóriába sorolják be az országot, ami szintén gazdasági-pénzügyi nehézségekhez, végső soron IMF-válsághitelhez vezethet. Pluszban ott van az európai uniós inflációs ligában szerzett dobogós helyünk, amit annyi éve tartunk, hogy lassan szerzett jognak minősül, vagy ne menjünk messzebbre: ha júliustól nem horgolják tovább a honatyák az ársapkát, és hatályon kívül kerül a 2023/67-es kormányrendelet, már másnap drágul a kenyér, a tej, a cukor, az olaj, a hús, a tojás, a zöldség és a satöbbi, s ha az elektromos energia árának kompenzálása is megszűnik, az a villanyszámlák mellett a termelési és terjesztési költségeken keresztül még legalább 10 százalékkal drágítja majd a drágulásokat.

Szóval nehéz esztendőt töltünk. De nem erről akartam beszélni, hanem arról, hogy maga a pénz mint kulturális szimbólum mállik el. Ma még, ha kimondjuk a szót, agyunk bankjegyek és fémpénzek képét vetíti elénk – még úgy is, hogy már rég összehasonlíthatatlanul több „virtuális”, vagyis fizikai formában nem létező pénz (lásd pl. a hiteleket) forog a világban, mint készpénz. És így van ez a pénztárcánkban is: a globális Nyugat országaiban az elektronikus fizetések száma és értéke folyamatosan növekvő, a készpénzes fizetések értéke csökkenő tendenciát mutat. Az új generációk – de már a lakosság többsége – kényelmesebbnek és jobbnak tartják az elektronikus (bankkártya-érintéssel, okostelefonnal, okosórával történő) fizetést, mint a hagyományos készpénz­használatot. A kriptopénzek – bitcoin és Tsa. – ügye külön fejezet, de a világ központi bankjai is kivétel nélkül foglalkoznak a digitális pénz fejlesztésével és bevezetésének lehetőségével. A kormányok korlátozzák a készpénz nagyobb tételben való használatát, például azzal, hogy felső határt szabnak a készpénzes vásárlásoknak, nyilatkozatot kérnek azoktól, akik készpénzt helyeznének el bankszámlájukon, vagy lásd az 500 eurós címlet (a „drog- és fegyverdílerek bankója” kivezetését – s bár nem alaptalan ezeket a pénzmosás, a maffia, a terrorizmus finanszírozása elleni intézkedéseknek nevezni, valójában arról van szó, hogy az államok jobban és eredményesebben tudnak információt szerezni a digitális pénzmozgásokról, s így visszább szorítani az adóelkerülést és a szürke gazdaságot.
Ezeket a tendenciákat már nem lehet visszafordítani, a készpénznek vége, akkor is, ha bizonyos okokból – digitális analfabetizmus, az infrastruktúra fejletlensége stb. – még egy-két generációig velünk marad. 

Nagyanyám kredencében volt egy hólyagos üvegpohár, abba gyűjtötte az utcán talált banit, lejt. Nem volt szüksége rá, de erkölcstelennek találta volna nem lehajolni érte. Belém ivódott a szokás, amíg aztán pár éve el nem érkezett a saját paxoszi pillanatom, Thamosz-felismerésem: nem én vagyok szerencsés, azért találok annyi fényes tízbanist az utcán, mert az emberek nem tartják érdemesnek felszedni őket…

Az Európai Központi Bank – úgyszintén kényelmi okokra hivatkozva – azt fontolgatja, hogy árfelkerekítés útján kivonja a forgalomból az 1 és 2 eurócentes érméket. A lakossági felmérés során a válaszadók 60 százaléka ezzel egyet is értett – egyébként több EU-s ország már korábban lemondott a legkisebb névértékű érméről. Nézem az utazásaimról hátramaradt apró, rézvörös érméket: egyik oldalukon a földgolyó, Európával a néző felé fordulva, másikon a tagállamok saját, fontosnak tartott jelképei: a németen a tölgylevél (még a pfennigről!), a francián a Franciaországot jelképező Marianne-arc, az olaszon II. Frigyes német-római császár és szicíliai király kastélya, a máltain a Mnajdra megalitikus szentély portálja... A történelem kis ikonjai, a mai Európa-mozaik alkotórészecskéi. Amelyektől – ezek szerint – ideje megszabadulnunk.